Hol a hősöm? V.

Sziasztok!
Egy újabb rész következik, bonyolódnak a dolgok(remélem). Jó olvasást hozzá :)


A maradék levegőjét tartalékolnia kellett, az oxigén mégis túl gyorsan fogyott. Nincs kiút, ordították a sejtjei, tüdejét már most égette a levegő hiánya, pedig alig telt el pár pillanat. Tovább püfölte a jeget, ami a sokadik próbálkozás után, bár csak minimálisan, de megrepedt, egy csöpp remény. Viszont, ha ilyen lassan halad megfulladna, mire széttörné a masszív réteget. Aztán csoda történt, amikor már félig öntudatlan állapotban lebegett, egy méretes kő szétzúzta az akadályt. Hatalmas sóhajjal bukkant a felszínre. Ismét alig látott, szempilláira víz fagyott, teste pedig nem engedelmeskedett. Vékony, de erős kezek húzták ki, majd vonszolták a fák alá őt. Megmentőjét azonban nem látta. Vacogva hevert a hóban, az ismeretlen egyedül hagyta, a hó ropogott a súlya alatt, egyre távolodott. Az idő múlásával a baj is nagyobb lett, nem érezte a hideget, ha nem cselekszik, sokkot kap a teste, a szíve pedig megáll, ezt nem hagyhatja. Kihívás volt az is, hogy mozgásra bírja a végtagjait, ám hosszas torna után- sután ugyan- de sikerült. Még mindig nem érezte a testét teljesen magáénak, óvatosan felült, majd felállt, próbálgatta a lábait, mint egy újszülött állat. Elsántikált a házhoz, borzalmas látvány fogadta. Félig könnyes szemmel tekintett be a szobájába, a nyitva felejtett ajtón a hó beférkőzött , ezzel megsemmisítő csapást mérve a menedékhelyére, az emlékeire. A festményei, a vázlatai és a történetei  egytől- egyig tönkrementek. Ügyetlenkedve begyújtotta a kandallót. Vizes ruháit szárazra cserélte és munkához látott. Talán valamit megmenthet, ebben bízott. Elnyomta a gondolatait a károkat illetően, és csakis a rendrakásra koncentrált, ezzel keresve hamis megnyugvást. Mégis hamar rájött, hogy ez igen hiú ábránd, minden elveszett. Köhögve zuhant a padlóra. Az adrenalin, ami eddig talpon tartotta, hirtelen kiszállt a testéből. Szemernyi ereje sem maradt. Egyszer még kísérletet tett arra, hogy feltápászkodjon, aztán elvesztette az eszméletét. Walker gyengéd kezei rángatták ki a sötétségből, érezte, hogy az ágyába rakja őt, majd vizes ruhát fektet a homlokára. Azt a mély dörmögős hangját, egyáltalán nem hallotta, csak érezni érezte, hogy ott van mellette. Elvesztette az időérzékét, lehet egy perc múlva, de az is előfordulhat, hogy egy óra elteltével, kinyitotta a szemét. Gondolatai megzabolázhatatlanul kavarogtak, ezért összeszedte az elmúlt napok történéseit, rendezte őket, mielőtt bármi mást csinált volna. Az estét a komornyikjával töltötte, a húga hulláját azon a napon találták, de csak másnap olvasta azt az újságot, amiben szerepelt. Az apja hívatta, őt hibáztatta, és azzal bűntette, hogy neki kellett azonosítania a holttestet, mivel Nadia és Nicole is eltűnt. A hullaház után Walker hazahozta, ám Nadia még akkor sem került elő, elindult megkeresni az erdőbe, ahol Nicole-t találták. Megtalálta a barátnője kabátját a folyóban egy ágra akadva, ki akarta halászni, de a vízbe esett. A zúgók előtt a jég alá került, kis híján megfulladt. Valaki kimentette, aztán otthagyta. Hazajött, a szobája tönkrement, elkezdett rendet rakni, összeesett. Nagyjából ennyi.
Ez után a procedúra után már tudott azzal foglalkozni, hogy mit tegyen a jelenben. Érezte, hogy égeti a láz. Homlokán most is ott volt a kendő, de frissen cserélhették, mivel még hideg és nedves volt. Körbenézett, első észrevétele az volt, hogy rendet raktak. Kiseperték a havat, a megolvadt részét pedig felitatták, a lapokból újra kupacok lettek. A következő Walker alvó alakja volt az ágytámla melletti széken. Charlotte feltornászta magát a párnahegyeken, majdnem ülő helyzetbe, úgy nézte tovább a fiút. Nem volt szíve felébresztenie őt, hagyta had aludjon tovább, egészen addig, mígnem egy ijedt cseléd be nem rontott a szobába. Zilált volt és zaklatott.
- Walkert keresi az úr!- Kiáltotta két szusszanás között, szemeiben félelem tükröződött. Walker felpattant és kiviharzott. Az ajtóból kiabált vissza.
- Meredith, kérlek vigyázz Charlotte-ra...- A többit elnyelte az erdő
Meredith-t csak látásból ismertem, általában a háttérben maradt és úgy ténykedett. Soha nem csapott zajt, ez természetes, különben az apám megbüntette volna. A lány elfoglalta Walker helyét, de továbbra is látszott rajta, hogy ideges. A kontyából kibomlott rikító vörös tincsét babrálta.
- A ház ura netán rossz kedvében van?- Charlotte próbált beszélgetést kezdeményezni, mivel eléggé feszélyezte ez a fajta csönd. Meredith azonban nem volt beszélgetős kedvében, csak bólintott. Akkor sem adja fel, gondolta- Mitől lehet ilyen paprikás ma reggel?
- Természetesen a lánya elvesztése miatt- Vágta rá- De ezt nem a személyzeten kellene levezetnie!- Csattant fel váratlanul, ilyesfajta indulatot még sose mutatott ki. Ekkor a Nap megvilágította az arccsontján lévő dudort.
- Megütött téged?!- Ez megengedhetetlen- Majd én megmondom neki a magamét! Ilyet senki nem tehet egy emberrel sem!- Talpra billent és tett pár lépést, még mindig gyenge volt, de a dühe vitte előre. Meredith megragadta a karját.
- Kérem ne tegye, azzal csak még inkább felmérgesíti a gazdát, még a végén önt is megüti- Próbálta lebeszélni, de Charlotte elengedte a füle mellett.
- Bánom is én, majd visszaütök. Eressz!- Kiszabadította a kezét, körülbelül egy méterre volt a kijárattól, amikor dörrenések hallatszottak a kastély felől. Charlotte megtorpant, ráismert a vadászpuska jellegzetes hangjára.

Hol a hősöm? IV.

Sziasztok!:D Mint látjátok, kicsit változtattam a blog megjelenésén, remélem tetszik (:
Ennek örömére gondoltam megleplek titeket még egy kis bonyodalommal :3

Charlotte nem is emlékszik, hogyan került a hintóba, ami zötyögve elindult a város másik felében lévő hullaházba. A házak és az utcák összemosódtak, de minden egyes sarkon Nadia, vagy Nicole ismerős alakját pillantotta meg, aztán végérvényesen megszűnt a tisztán látása, és a világ homályba burkolózott. A hosszú út pár percnek hatott ebben a leginkább sokkosnak nevezhető állapotban. Már lehet a hintóban is remegett, de amikor Walker kisegítette, és ott állt a hullaház málladozó épülete előtt, úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Végigbotorkált a lépcsőkön, a folyosón.Teljesen egyedül volt, komornyikja kénytelen volt a kocsira vigyázni. Elért a legutolsó ajtóhoz, amin egy tábla hirdette a szoba funkcióját: boncterem. Ott állt, de bemenni nem mert. Aztán egy hirtelen elhatározás miatt mégis benyitott, és még mielőtt meggondolta volna magát, becsapta maga mögött az ajtót. Végigpásztázta a kis helyiséget, ami egy kórteremre hasonlított. Tekintette megakadt a fémasztalon, ami fehér lepellel volt lefedve, alatta pedig a holttest alakja domborodott ki. Nem merte megnézni, sőt közelebb se lépett hozzá, viszolygott már az elgondolástól is, hogy a halott fénytelen szemébe kell néznie, látni a testet, ami egykoron élettel teli volt. Tudta, nem sokáig odázhatja a feladatát. Egy orvosi köpenyes férfi lépett be. Langaléta, pápaszemes, negyvenes-ötvenes éveiben járó fickó volt. A tekintete őrülten cikázott, a hideg is kirázta tőle a lányt. Nem tudta mihez hasonlítani az orvos megjelenését, talán Hasfelmetsző Jack-et tudná így elképzelni.
- Szóljon amikor készen áll- Odalépett a boncasztal elé, kezét a leplen pihentette. Nyugodtnak tűnt, cseppet sem zavarta, hogy egy oszladozó tetemen támaszkodik. Jól sejtette, ez az ember tébolyodott.
Egyáltalán nem készült fel a látványra, a legrosszabb lehetőségek fordultak meg a fejében. Bogarakat, leváló végtagokat, kikandikáló csontokat, húscafatokat képzelt el.
- Csinálja- Nyögte ki nagy nehezen. Túl kellett esnie ezen. A lepel fellibbent, ő pedig csak bámulta az arcot. A látvány nem volt annyira vészes, mintha aludt volna a lány. Semmi sérülésnek, vagy bogárnak nem látta nyomát. Az áldozatnak hosszú gesztenyebarna haja volt, amibe levelek sokasága gabalyodott. Kereste a jellegzetes vonásokat.
- Ez nem Nadia és nem is Nicole- Jelentette ki megkönnyebbülten a hosszas szünetet követően.
- Értem- Visszatakarta a pórul járt lányt- Azért mondana pár  jellegzetességet róluk, hogy végleg kizárhassuk őket?
- Öhm...- Ezen ismét elgondolkozott, hogy mit is válaszolhatna erre. Mindketten rengeteg sérülést szereztek életük folyamán, de sok volt átlagosnak mondható, ami szinte minden embernek volt. Hegek mindenfelé, égések helyei, aztán mégis előkotort valami hasznosat a múltból.
- Van egy függőleges, csipkézett szélű vágás a bal tenyerén- A nevét nem bírta kimondani- Négy évesen elesett egy vázával a kezében.
A férfi felemelte a halott bal kezét és a tenyerét felé fordította.
- Ilyen volt?
Charlotte nem hitt a szemének. A vágás ott éktelenkedett a hófehér bőrön. Akaratlanul is könnyek szöktek a szemébe. Hogy nem ismerte fel? Ennyit változott volna? Pár napja beszélt vele. Miért, és hogy került az erdőbe? Nem lett volna szabad ott lennie. Bárcsak visszahozhatná őt...
Se szó, se beszéd, kábán kisétált. Az orvos valamit utána kiabált, de nem hallotta. Azt remélte a szabad levegő kitisztítja a fejét, de nem így lett. Ugyanolyan zaklatott volt még akkor is, amikor a hintóhoz ért. Walker egyből észrevette, hogy nincs beszámítható állapotban. Itt, ahol az apja nem láthatta őket, rendesen meg merte ölelni. Türelmesen kivárta, hogy valamelyest megnyugodjon, ám ez csak a látszat volt, belül még mindig sivárnak és elkeseredettnek érezte magát. Walker nem kérdezett semmit, tudta, hogyha a lány készen áll, akkor majd elmondja neki. Addig pedig egyenletes ritmusban simogatta Charlotte hátát.
- Ő az, ő az- Ennyit bírt mondani, aztán kitört belőle a zokogás.
Komornyikja a kocsiba ültette és visszavitte a birtokra. Sajnos magára kellett hagynia a lányt miután visszaértek, mert jelentenie kellett Drugeth úrnak. Charlotte a szobájában ült az ablaknál, az erdőt kémlelte felejtést remélve. Ez a megváltás sose jött el számára, és ez még csak a kezdet volt. Nem hitte el, hogy a húga halott, de ez akkor azt jelenti, hogy Nadia még mindig nincs meg. Hol van?
Egy közel lecsapó villám dörrenésére összerezzent, ez kizökkentette őt. Cselekednie kell, meg kell keresnie Nadia-t, kerüljön bármibe. Ha ez a közelgő vihar kitör, akkor még kevesebb lesz rá az esély, hogy elve előkerüljön a barátnője. A kabátját a házban felejtve rohant ki és egyből az erdő sűrűjébe vettette magát. A feje felett lévő sötét fellegek kiadós esővel kecsegtettek. Elszaladt a tajtékzó patak mellett, ahol már olyan régen járt. Ebben a formájában dühös, hömpölygő, megállíthatatlan folyam volt, csak úgy, mint legutóbb. Rengeteg tárgyat sodort magával, egy mégis szemet szúrt neki. Egyenlőre messze járt, de nemsokára elért hozzá, egy kabát volt, Nadiaé, még ő ajándékozta neki a tél kezdete előtt, másnak nem lehetett ilyenje. Az képtelenség, nem fulladhatott vízbe, tud úszni. Agya viszont egyből megcáfolta őt, ő is tud, mégis hat éve, azon a hideg napon, a ruhák súlya a mélybe rántotta, nem bírt a felszínre törni. A szerencsének köszönhette az életét, nagy küszködés árán sikerült levennie a kabátját, majd egy nagyobb sziklának csapódva megkapaszkodnia. Megborzongott az emléktől. Tudnia a kell az igazat, nem élhet az élete végéig kétségek között, legyen bármilyen fájó az igazság. felkapott egy száraz ágat ás próbálta elérni a sodródó ruhadarabot, ami egy kidőlt fába akadt a folyó közepén. Elég lenne maga felé fordítania, hogy lássa, hogy a kabát a barátnőjét rejti-e. De az túl messze volt. Már majdnem elérte, amikor a lába megcsúszott a nedves algán.
A következő pillanatban a hullámok összecsaptak fölötte. Végső kétségbeesésében a kabát után kapott, ennek segítségével kikényszerítette a fejét a vízből. tüdejét megtöltötte a levegő. Az anyaggal együtt vette lefelé a patak a zúgókhoz, amik ebben az időszakban jóval veszélyesebbek. Nadiának nyoma sem volt, emiatt némileg jobban érezte magát, mégis pánik uralkodott el rajta. Nem látott kiutat. Lehet szégyen bevallani, de félt. Senki sem tudja, hogy itt van és egy darabig nem is fogják keresni. Egyetlen reménye, hogy a ruha fenntartja, amíg meg nem sikerül kapaszkodnia. A szőke tincsek nedvesen tapadtak az arcára, csupán foltokban látott. Ebből nem sülhet ki semmi jó, de tartott attól, hogyha elengedi az egyik kezével a mentőövét, akkor újra a víz alá süllyed. Hallására támaszkodva megtudta, hogy a zúgók rohamosan közelednek. Minden bátorságát összegyűjtve kiseperte a haját, még éppen időben. Jég volt előtte, de a víz könnyedén átfolyt alatta. Nem lenne jó ha nekimenne a borotvaéles szélének, ám talán megtarthatná magát rajta. Elengedte a kabátot, hogy mindkét kezét használni tudja. Lélekben készült a becsapódásra, mégis váratlanul érte a tenyerébe vágó él. A patakon letóduló víztömeg hatalmas erővel préselte a jégnek. Kezéből jókora cseppekben hullt a vére. Egy nagyobb taszítás a jég alá nyomta. Keze fokozatosan csúszott, szörnyen fájt a tenyere és egyre jobban vérzett, aztán a víz nyert. Először nem tudta, hova került, csupa fehérséget látott bármerre fordult, mígnem beverte a fejét a jégbe. Mozdulni alig bírt, végtagjai szinte teljesen megdermedtek. Erőtlen kezeivel ütögetni kezdte a vastag jégréteget, ami a túléléstől választotta el.

Hol a hősöm? III.

Itt hozom az első bonyodalmat, remélem tetszeni fog :)
Dinnyeföldnek pedig előre is (hiszen holnap lesz :D) boldog szülinapot kívánok!!


Charlotte és Walker másnap kapta kézhez a halálesetről szóló újságot. Kép nem volt hozzá, így nem is sejtették ki lehet. A cikk azt sem említette, hol találták a holttestet, ezért azt feltételezték, hogy messze történt az eset.
A lánynak tűnt fel elsőnek egy fontos személy hiánya. Nadia nem jött a megszokott időben, azt hitte, hogy más feladatot adtak a cselédjének, aki egyben a legjobb barátnője volt. A másik összeköttetése a világgal. Nemsokára Walkert szólította a kötelesség, nem szívesen hagyta elmenni, de muszáj volt. Az elkövetkező két órát olvasással töltötte, ezeket a könyveket még Nadia hozta neki pár hete. Mindig hozott neki valamit, néha pletykákat mesélt, néha több tucat könyvet hordott fel a városi könyvtárból. Hiányoztak neki a lány érvelései, a komolysága. Nadia kívülről talán ridegnek láttatta magát, mert ritkán mosolyog,és csak akkor beszél idegenek között, ha szükséges. Belülről viszont teljesen más, kedves, figyelmes azokkal, akik kiérdemlik. Nem jött, ő ilyet nem tenne, elküldené az öccsét, hogy ne aggódjon, de most nem tette ezt.
Halk kopogás törte meg a nyomasztó csendet. Sietett ajtót nyitni, de nem a sötétbarna hajú, mogyoróbarna szemű, nála kicsivel alacsonyabb lány állt előtte, hanem Walker, a maga száznyolcvan centijével. Hivatalos ügyben érkezett, arcán semmi érzelem nem tükröződött, jól ismerte ezt az arcot, mindig ezt öltötte fel amikor dolgozni ment.
- Elnézést a zavarásért Drugeth kisasszony. A szülei küldettek önért.
- Miről van szó?- Szemöldöke a magasba szökött a meglepettségtől.
- Arról nem értesültem.
- Rendben, induljunk- Magára öltötte a kedvenc bélelt kabátját és kilépett a csípős hidegbe.
Szerencsére a hóesés elállt, de a talaj teljesen átfagyott és körülbelül harminc húsz centi hó lepte el. A lány lehelete apró felhőként szállt fel. Egy kicsit sikerült megnyugodnia, mert a figyelmét lekötötte a fenyves tiszteletet parancsoló látványa. Az eget nagyrészt eltakarták a magasra növő, terebélyes ágú fenyők. Káprázatos látvány, de egyszerre meg is ijesztette, hiszen olyan hatalmas, végtelen rengeteg. Nem szeretne eltévedni és jelen helyzetben az ösvényt is pár óra alatt elrejtené a hó. Gondolatai visszavándoroltak a szüleihez, akik eddig sose hívatták magukhoz a legidősebb lányukat, látni sem bírták. A haldokló örökös, tökéletesen hangzottak a családi krónikákban. Az erdő ritkulni kezdett, így már szabad rálátása volt a kastélyra, az egykori otthonára. Talán tizenegy éves lehetett, apja ekkor jelentette be, hogy a cselédszállóba kell költöznie a betegsége miatt.
Igaz ami igaz, impozáns egy épületnek tűnt, de a lelke halott volt. A külső faborítás itt-ott megfakult, korhadni kezdett, még így is gyönyörű volt a faragott díszeivel, zsalus ablakaival. A lépcsők -mint mikor utoljára itt járt- nyikorogtak. A tornácról egy nagy, tömör fából készült ajtón át léptek be az előszobába. A kastély óriási méretekkel rendelkezett, egy vendég könnyen eltévedne a hasonló folyosók rengetegében. Charlotte viszont ismerte az egészet, szapora léptekkel megindult a nappali felé. Nehezen, de Walker segítségével belökte a nappaliba vezető, szárnyas ajtót. Ott két öccse és az apja fogadta. Öt éve a két kisgyerek még egy évesek sem voltak, így nem ismerték fel a nővérük és gyanakvóan méregették őt. Walker árnyékként állt mögötte, kezét a lány kezébe csúsztatva- persze úgy, hogy más ne lássa- támogatta Charlotte-ot.
- Köszönöm, hogy idefáradtál- Apja ridegsége és távolságtartó viselkedése mit sem változott. Nem hiányzott neki ez a szigorú pillantású férfi, hiszen nem is vett részt a lány nevelésében. A dadák gondoskodtak róla, meg a húgáról.
- Anya és a húgom merre vannak?- Került minden szemkontaktust az élettelen szempárral. Gyorsan el akart menni a közeléből, és elrejtőzni kicsiny menedékében.
- Anyád a hálóban tartózkodik- Szünetet tartott, közben sikerült pár megvető pillantást rám vetni- Gondoltuk te majd felvilágosítasz Nicole testvéred és a Nadia nevű cseléded hollétéről. Tegnap reggel óta egyiküket sem találjuk.
Charlotte előtt a hírlap sötét betűi lebegtek. Kellett pár másodperc, hogy felfogja a kettő közötti kapcsolatot. A szoba stabil parkettája tengerként hullámzott alatta, ha Walker nem tartja meg, összeesik. Már értette miért hívták, őt hibáztatják. Miért is ne? Ki mást? Minden baj és nyűg forrása ő. Hiszen beteg, pedig egészségesnek kellene lennie. Személyzetet igényel és haszontalan dolgokkal tömi Nicole fejét, aki minden hónapban egyszer-kétszer ellátogat hozzá. És mos, valamelyikük meghalt. Kétségtelen, hogy az ő bűne.
- Neked kell azonosítani a hullát- Apja jeges, megvető hangja végleg lerombolta a lány józan gondolatmenetét, és már ő is elhitte azt, amivel vádolják- A komornyikod elkísér, biztosítottam neked egy hintót. Ezennel befejeztük a beszélgetést, távozz, a szolga majd elmondja melyik az- Hátat fordított neki és kisétált a teremből.

Hol a hősöm? II.

Itt hozom az átírt hol a hősöm folytatását, remélem tetszeni fog :)

-Hazudtál nekem, jobban vagy! Ezért megfizetsz
Walker könnyedén hátradöntötte a vékony lányt, akinek esze ágában sem volt ellenkezni. Miért tenné? Szerette a fiút, és tudta, hogy a büntetés neki is jó lesz. Kíváncsian várta, hogy mivel rukkol elő. Mégis megdöbbent, amikor forró csókokkal lepte meg őt.
Sajnos az ágy túl apró volt, így egy hangos koppanással beverte a fejét, a fiú pedig az éjjeliszekrénybe ütközött a könyökével. Elég szerencsétlenül festettek, de nem érdekelte őket. Kezüket lassan összefonták, és egymás közé fektették, miután vigyázva -nehogy megint bakizzanak- elhelyezkedtek az ágyon.
- Hiányoztál- Suttogták egyszerre. A lány gyengéden cirógatta a komornyikja kezét, a másikkal pedig a hátán körözött. Charlotte-on lenge, viseltes hálóing és egy vékony térdig érő nadrág volt. Mindketten elég lengén öltöztek annak ellenére, hogy február volt. Szerencsére a kandalló közel volt hozzájuk, így nem fáztak a mínuszokban sem. A hálóingen keresztül csókolgatni kezdte a lány hasát, miközben ő a hajába túrt. A testük szorosan simult össze, mint még ezelőtt soha. Most a vágy bizonyult erősebbnek.
-Szeretlek- Motyogta a lány két csók között
- Én még annál jobban...- Vágta rá Walker
- Ne akarj túllicitálni- Charlotte egy újabb csókkal belefojtotta a szót. Időpocsékolásnak tűnt annyit beszélni, a másik testének, akárcsak egy apró rezdülését is megértették. A lány végigsimította, már-már karmolta a fiú izmos hátát, mire ő Charlotte fölé kerekedett.
- Vedd le a felsőm- Elsőnek azt hitte, hogy a komornyikja tréfál, de amikor meglátta a fiú kékes sárga tekintetében égő vágyat, valamint komolyságot, azonnal tudta, hogy ez nem vicc. Óvatosan kibújtatta az ingből, de még ez alatt sem hagyták abba a heves csókváltást.
A lány visszahőkölve ébredt rá arra, hogy éppen mit tesznek. Eddig bele sem gondolt, mekkora felelőtlenség ez a részükről. Ledermedt a rémülettől, ami az arcára is kiült.
- Ugye nem csinálunk semmi hülyeséget?- Továbbra is tétovázott. Már nem tudta mit akar, igazából persze, hogy tudta, de a józan esze nem hagyta nyugodni.
- Dehogy- Súgta a nyakába. Ettől Char megnyugodott, végleg meggyőzte a józan eszét is.
Walker úgy simogatta a lány arcát, mintha az porcelánból lenne, még mindig törékenynek tűnt a szemében. Szorosan átölelte őt, soha nem tenne olyat, amibe Charlotte nem egyezik bele, bármennyire is szeretné.
A komornyik teljesen kimerült, hiszen a mai nap annyit rohangált csak azért, hogy szabaddá tegye magát estére.
- Álmos vagy?- Kérdezte a lány. A fiú enyhén bólintott, aztán hatalmasat ásított. Fejét a lány arcához nyomta, majd pár perccel később már mélyen aludt.
Charlotte pillantása az ablakra tévedt, meglepte a látvány, havazott, nem is kicsit. Nem gondolt semmi rosszra, nem is sejtette, hogy máshol mi zajlik éppen most. Őt is elnyomta az álom.
A reggeli Nap életet adó fénye megolvasztotta a kastélyhoz közel heverő fagyott holttestet. Senki sem sejtette, hogy ki ő. Jelentéktelen porszem volt a világban. A tejesember talált rá, ő hívta a rendőrséget. A testről lefolyó cseppek lassan patakot képeztek. A törékeny alak arcáról folyamatosan csordogált le a megolvadó jég, mintha sírna.
,, Az első áldozat" Hozták le a cikket a pénzéhes, hírhajhász újságosok már aznap délután, de a nevét nem sikerült kideríteniük. Nem jelentették az eltűnését, nem hiányzott senkinek. A város élete ugyanúgy zajlott tovább. A nagy nyüzsgésben fel sem tűnt egy-két ember hiánya, ez szomorú.

Hol a hősöm? (Átírva)

 Mostanában ezen a művön dolgoztam dinnyefölddel, a fő kritikusommal. Remélem így egy fokkal jobb lett. :D

Halk léptekkel osont a komornyik. Határozottan haladt a cselédszálló felé. Óvatosan, szinte némán kopogott be az egyik ajtón. Szellemalak invitálta be. Egyedül a szőke fürtjei rikítottak. Gyorsan beiszkolt a kicsi, de komfortos, egyszerű szobába. Lényegében semmilyen hivalkodó tárgy nem kapott helyet, mégis gyönyörű látványt nyújtott a szoba.
- Örülök, hogy eljöttél- Kezdte a holtsápadt lány, kinek orcáját piros lázrózsák színezték.
-Tudod, hogy minden éjjel eljövök hozzád, ha tehetem.
A fiú levetette szoros szmokingját, ami egész álló nap kínozta. Igazi megkönnyebbülés volt ez neki. Megigazította fehér, kissé bő ingét és leült az ágy szélére. Ekkor jött rá, hogy a mellényét a kastélyban felejtette. Most már felesleges ezen agyalnia, majd holnap a szolgálat kezdete előtt elmegy érte. Végignézett a szobán, apró eltéréseket vélt felfedezni mióta utoljára itt járt. Az eddig rendezett papírlapok most szanaszét hevertek és a számuk is megsokasodott. Újra alkotni kezdett. Ez nagyon jót jelentett, eddig képtelen volt úgy írni, rajzolni, mint régen. Emiatt negatívabb is lett, ez viszont változást jelent a közeljövőben. Nagy volt a fantáziája, létező országokat ábrázolt a saját elképzelése szerint. Létrehozott egy új, érdekesebb világot, amelyben ő volt az uralkodója az itt élő furcsa lényeknek.
- Most melyik országban jártál?- Vállrántás volt a válasza- Egyébként jobban vagy?
- Nem- Lehuppant a fiú mellé- Sose leszek jobban.
- Ne mondj ilyet! Meggyógyulsz- Hamisan csengett a kijelentés.
Az orvosok, akik kezelték, már évekkel ezelőtt lemondtak róla. Nem voltak képesek meggyógyítani a lány tüdőbaját. Ennek már hat hosszú éve és Charlotte még élt. Walkerben olyan elevenen éltek a hat évvel ezelőtt történtek, mintha egy perc se telt volna el. A közeli patakpartnál veszekedtek. Apró butaságon, arra már nem is emlékszik min. Nagyon mérges lett, belelökte a patakba. A víz felszínén kis jégdarabkák is úszkáltak. Az akkor tíz éves lány teljesen elmerült a hegyről lecsordogáló, megáradt patakban. Charlotte csurom vizesen mászott ki és minden szó nélkül faképnél hagyta a fiút. Makacs egy gyerek volt, még most is az.
- Elbambultál- Mondta a lány mosolyogva.
A komornyik csodálkozva szemlélte a beteget, aki túlságosan is törékenynek valamint gyengének látszott.  A lány a fiú felé nyújtotta a kezét, de félúton rátört a köhögés. Görnyedve hajolt meg  a fájdalomhullámtól. Walker azonnal felpattant és a kancsóból vizet töltött egy pohárba. Remegő kézzel adta át neki. Körülbelül öt perc múlva tudta újra normálisan venni a levegőt.
- Char, szerintem pihenj le- Nem akarta, hogy megerőltesse magát, ahhoz túlságosan is féltette őt.
- Arról most mondj le, inkább gyere közelebb- Walker halvány mosollyal az arcán teljesítette a kérését.
Amint egy szintbe kerültek a lány átvette az irányítást és erőteljes csókot nyomott a fiú szájára, aztán nevetve elhúzódott tőle. Walker pár pillanatig fel se fogta, hogy mi történt.
-Hazudtál nekem, jobban vagy! Ezért megfizetsz
Walker könnyedén hátradöntötte a vékony lányt, akinek esze ágában sem volt ellenkezni. Miért tenné? Szerette a fiút, és tudta, hogy a büntetés neki is jó lesz. Kíváncsian várta, hogy mivel rukkol elő.


Én pedig kíváncsian várom a véleményeiteket, kritikáitokat!(: