Képek a világomból 2

Ez lenne a következő adag kép :D 

Véleményeket is kérnék róluk :) 

Képek a világomból

Ígértem, hogy felteszek néhány képet, ugyanis ez is az egyik nagy szenvedélyem. Remélem tetszeni fognak!:)

Gratitude

Ez az első novella, amiről úgy gondoltam, hogy megosztom veletek. Jó olvasást ^^
Ja igen, ennek van egy kis folytatása, amit még nem gépeltem le. Azt viszont csak külön kérésre teszem fel :D

Egy világ terül el közöttünk, mégis egymás mellett állunk. Én hallak és látlak téged, de neked fogalmad sincs róla ki lehetek, nem is hallasz, máshogy is nézel rám. Nélkülözhetetlen lettél számomra, csak miattad élek, bár tudhatnád. Jól emlékszem, amikor kint tengettem napjaimat az utcán és te befogadtál, emiatt nem lehetek elég hálás. Ha ezt elmondhatnám, csupán egy szavam! De nem, most is itt ülsz, csak néhány centi választ el minket, sírsz, mert magányos vagy, észre sem veszel.Kérlek, nézz rám! Ez a lehető legrosszabb, nem érdekelne, ha nem foglalkoznál velem, csak te legyél boldog.
- Mi az Cole? Jól vagy?- Letörölte a könnyeit.Most már jobb, örülök, hogy végre összeszeded magad.

- Képzeld, nemrég kaptam egy üzenetet Josh-tól, ki akar békülni, remélem így lesz.Semmiből sem tanulsz?! Elment az eszed, hogyha még mindig hiszel neki!

- Megint elkomorodtál… bár megértenélek, de ez lehetetlen- Végigsimította az arcom, megborzongtam tőle és az a fájdalmas sajgás is megjelent a szívem környékén- Készülődnöm kell.

Ne! Te ostoba, Josh.nak hátsó szándékai vannak! Várjunk, minek szajkózom ezt? Úgyse ért egy kukkot se. Feladhatnám, de ha folytatom nem vesztek semmit. Ez annak a fickónak a hibája, csak kerüljön a szemem elé! Mint aki a hívásomra jött, becsöngetett.

- Egy pillanat!- Nagyot fog csalódni ebben a fiúban, ez nem kétséges. Belépett, itt van előttem, maga a probléma, annyi ötlet jutott eszembe, hogyan intézhetném el, de minden egyes gondolatmenet végén Willow szomorú arca jelent meg, fáj kimondanom, de szereti. Miért jobb nálam? Mit tud ő, amit én nem? Talán azért, mert ember? Fogalmam sincs. Willow az ajtóhoz rohant és beengedte.

- Köszönöm, hogy végighallgatsz- Kezdte a hízelgést Josh- Nem fogod megbánni.

- Egy kicsit várj, aztán beülhetnénk a közeli kávézóba.- Rendben van.Ketten maradtunk. Lenézően végigpásztázott, miközben elterült a fotelben. Akaratlanul is rámordultam, pedig megfogadtam, hogy nem teszem. Inkább visszafeküdtem a kanapéra és egy percre sem vesztettem szem elől.

- Mit bámulsz te korcs?! Azt hiszed nem fog velem kibékülni? Nagy tévedésben élsz! Az enyém lesz, nem vesztek ellened!- Felugrott és fenyegetően kezdett felém jönni.

Figyelmeztetlek! Felé kaptam, engem ne merészeljen fenyegetni. Teljes erővel belém rúgott. Éreztem, ahogy a bordáim darabjaikra törnek, sőt a rúgás erejétől nekirepültem a mögöttem lévő falnak. Puffanva érkeztem a padlóra, szörnyen fájt mindenem, alig láttam a szemem előtt táncoló sötét foltoktól. Nem kaptam levegőt. Kétségbeesetten próbáltam felállni. Josh megint rúgásra emelte a lábát, arcán kaján vigyor terült el. Felkészültem a következő fájdalomhullámra.

- Állj!- Ordította Willow és elém ugrott- Ne bántsd!

- Rám támadott…

- Ő csak akkor támad, ha előtte te is tettél valamit, amivel felmérgesítetted.

- Én nem...

- Nem hiszek neked, és most menj el.

- E miatt a korcs miatt dobsz ki? Bolond vagy, ha elhagysz.

- Akkor én nagyon bolond vagyok.

Leguggolt hozzám, miközben Josh felháborodva kisétált. Szóval engem választott, már kimondani is jólesett. Kellemes melegség terjedt szét bennem, a fájdalom megszűnt. A szoba darabjaira hullott, Willow viszont velem maradt. Vízcseppek potyogtak az arcomra, fura, a szobában nem esik az eső, de akkor ez mi?

- Úgy sajnálom Cole, ez az én hibám, de ne aggódj, meggyógyítalak- Willow sír? Ki miatt? Csinált vele valamit az a srác? Ezt már nem fogom megtudni, az arca kezdett halványulni, mennem kell, de előtte még el akarom neki mondani. Egy szór, igazán nem kérek sokat! Kérlek most az egyszer. Összeszedtem a megmaradt erőm. A tüdőmbe levegőt kényszerítettem és végre kimondhatom azt, amit eddig nem mertem, féltem, hogy nem hallja meg, de most már nincs veszteni valóm.

- Cole, ne hagyj itt- Zokogta- Tudom, hogy kutya vagy, de kérlek, szólalj meg!

Biztos meghallja, szeretne megérteni.

- Szeretlek- Hangom a suttogásnál is halkabb volt. Magához ölelt.

- Én is szeretlek.

Eltűntek az ölelő karjai, eltűnt Willow. Nem, én haltam meg.

Sose hittem volna O_O

El sem hiszem, hogy már több mint hétszázan megnézték az én kis blogom. Furcsa. Nem tudom kik olvassák( néhányat azért ismerek :D), vagy miért, de remélem tetszik nekik, itt kiemelném a lelkes orosz olvasókat,akik valahogyan megtalálták a blogom (a számuk körülbelül harmincnyolcnál állandósult).
Nemsokára (ha időm engedi) be fogok gépelni pár rövid novellát, valamint egy vagy kettő félbehagyott történetet, és lehet felteszek tájképeket is, mert ha hiszitek, ha nem, fényképezni is nagyon szeretek ^^
Addig is sziasztok :D

A zongorista

Ez egy rövid novellám, gondoltam felteszem ^^

A zongorista

A rejtélyes árny egyre közeledett a kövekkel kirakott apró ösvényen. A fák között már megpillanthatta az úti célt, a gyertyákkal kivilágított viktoriánus korabeli kastélyt. Miért pont gyertyák? Tette fel magában a kérdést a tizennyolc év körüli lány. Nem tudott rájönni, honnan vette ezt az ötletet a házigazda. Madeline ismét megtorpant, még visszafordulhat, ám jól tudta, nem gyászolhat a végtelenségig, nem hivatkozhat folyton erre. Mély levegőt vett és kilépett a fénybe.

Csalódottan könyvelte el, hogy szinte azonnal megindult a pletykahullám. Bosszantóak az efféle emberek, nem is tudják, min mentem keresztül, de máris elítélnek. Ahogy elhaladtam pár nő mellett, hallottam, amint összesúgtak a hátam mögött. Lett volna néhány keresetlen szavam, de kényszerítettem magam, hogy lenyeljem a sértéseket. Nem rendezek jelenetet a kedvükért. Az inas nem bírta még a száját se becsukni a meglepettségtől. Gyorsan a kezébe nyomtam a kabátom és már ott sem voltam. Kisimítottam egy ráncot a matt fekete ruhámon és még egyszer ellenőriztem, hogy rakoncátlan gesztenyebarna hajam nem szabadult-e ki a kontyból. Nagyon feszélyezett volt a légkör. A szalonban egy óriási zongora foglalt helyet a középpontban. Hatalmas meglepetésemre egy ismeretlen fiatal fiú ült a zongoraszéken. Idegesen tördelte a kezeit, biztos ez az első fellépése. Felpillantott rám és annak ellenére, hogy sötétbarna haja az arcába omlott, még így is felnyársalt a vakítóan kék szemeivel.

A két fiatal észre sem vette, hogy már jó ideje mozdulatlanul fixírozzák egymást. A házigazda zavarta meg őket. Intett a fiúnak, hogy belekezdhet a játékba. Mielőtt belekezdett volna, félszegen a lányra mosolygott. Felcsendült az eddig még soha nem hallott darab. Az egész terem elcsendesedett, csak a Yamaha zongora csodás hangjai árasztották el a nézők seregét.

Az igazat megvallva az előbb még aggódtam a fellépés miatt, de amint játszani kezdtem, elmúlt a kézremegés. Kizártam a világot, csak a hangszer és én maradtunk, valamint az a mogyoróbarna szemű lány, akiről azt a sok rosszat suttogták. Nem hittem nekik, ezt a témát ezennel lezártnak tekintettem. Ez a zongora teljesen műs, mint amin gyakoroltam. Elképzeltem a kottát, talán megváltoztathatnám a végét. A másodperc törtrésze alatt eldöntöttem, hogy mit írok át, aztán a zene ritmusára bíztam a dolgot. A billentyűk önálló életre keltek, én csak a fő motívumot ismételtem. Pár záróakkorddal lezártam az új kreálmányom, ezután felálltam és meghajoltam. Remélem, hogy mindenki tetszését elnyerem. Miután kellőképpen megtapsoltak rengeteg ember jött oda gratulálni és különféle kérdésekkel bombázni. A feketébe öltözött fiatal lány is közelebb lépett. A ruhája szabása egyszerű volt, mégis megragadta a figyelmem, pezsgett körülötte a légkör. Minden szó nélkül leült a zongoraszékre és elkezdte az előbbi darabot. Hibátlanul adta elő, pedig teljesen biztos vagyok benne, hogy még nem hallotta, hiszen én komponáltam. A felháborodottan összesúgó hölgyektől megtudtam a lány nevét, Madeline-nak hívták és azért volt feketébe öltözve, mert nemrég özvegy lett. A szervező úr közeledett.

- Szép munka Daren – Veregetett vállon a kis termete ellenére, az ősz hajú hetven év körüli házigazda.

- Köszönöm uram- Feleltem gépiesen. A figyelmem tetemes részét Madeline kötötte le. Csillogó barnaszemei elhatározottságot sugalltak, látszott, hogy élvezi azt, amit csinál. Nagyon tehetséges.

- Daren, most már ideje visszamenned dolgozni.

- Rendben, de előtte még lehetne egy kérdésem?- Meg se vártam a válaszát- Ki az a lány?

- Madeline Grace-re gondolsz, a fiatal özvegyre. Szegényt egy olyan emberhez adták a szülei, aki a dédapja lehetne, csak azért, hogy rendezzék az adósságaikat. A férje, mint az várható volt, az esküvő után két hónappal meghalt, azóta nem látta senki a lányt. Ez az első alkalom, hogy előmerészkedett. Lassan olya leszek, mint a feleségem- Fűzte hozzá tarkóját vakarva.

A fiú, a zongorista, távolodni kezdett. Ne! Kérlek még ne! Annyi kérdésem lenne hozzá. Azt szeretném, ha tanítana. Meg akarom tudni a nevét és azt, hogy milyen ember. Felpattantam a székről és a fiú után siettem. Az idős úr kaptam el a karom.

- Darennek sok dolga van, ő az egyik legjobb komornyikom. Véleményem szerint a kisasszony se szeretnek bajba kerülni- Fejével a bejáratnál toporzékoló, dühös anyja felé bökött. Mit keres itt az anyja? Sóhajtva odament hozzá.

-Madeline! Minek jöttél ide?- Hisztizett.

- Miért baj?

- Holnap ismét férjhez mész

- Micsoda?!- Ezt nem hiszem el! Ismét ki akar használni

- Most pedig induljunk haza!

Muszáj engedelmeskednem, és ha szerencsém van az újdonsült férjem sem lesz hosszú életű. Még utoljára mélyen Daren csodálkozó szemébe fúrtam a tekintetem. Majd egyszer, ha lesz elég merszem ellent mondani, akkor biztos megkeresem őt.

Madeline-t elrángatta az édesanyja, ám ő egyre csak visszatekintett rám. Valami bátorítót akartam mondani neki, de már túl messze járt. Eltűnt, lehet, soha többé nem látom.

Ez az eset már egy hónapja történt, azóta nem kaptam hírt Madeline-ról, pedig minden nap érdeklődtem. Ma egy bizonyos Moonlight vezetéknevű asszonyt fogok tanítani. A kertes ház békésnek tűnt, senki nem nyitott ajtót, ezért bementem. A nappaliban egy kisebb pianino volt, egy lány ült előtte, háttal nekem.

- Vártalak- Szólalt meg dallamos hangom, még nem hallottam ehhez hasonló hangot, annyi életerőt sugárzott. Most, hogy jobban megvizsgáltam, az egész személye vibrált.

- Ismerjük egymást?- Megrázta a fejét, de még mindig nem fordult felém- Akkor had mutatkozzam be, a nevem Daren Fate, és a maga neve?

- Madeline Moonlight, leánykori nevemen Madeline Grace- Amint megláttam a jellegzetes vonásait, egyből felismertem. Ő volt az.

Ez lenne a vég?

Jól látjátok, lehet ez lesz az utolsó bejegyzésem ezzel a történettel kapcsolatban...



Reggel nem fogadott a szokásos zaj. Elsőnek el sem hittem, hogy ez a hely lehet megint ilyen csendes, de aztán amikor tudatosult bennem, hogy ez mit jelent, egyáltalán nem örültem. Hova tűntek a többiek? Nath is eltűnt, egyedül én maradtam a házban, ez gyorsan kiderült, mert minden szobába benyitottam. Talán a mezőn vannak? Felkaptam az egyik bélelt kabátot, kesztyűt vagy sapkát eszembe se jutott felvenni. Végigrohantam az ismerős ösvényeken, megnéztem a patakparton, ott ahol elsőnek találkoztunk, Reniék régi táborhelyénél. Éppen a meleg vizű forrás felé vettem az irányt, de meghallottam a hangokat. Sok felnőtt férfi dörmögő hangja visszhangzott. Egyre közeledtek, vajon kik ők? Mit keresnek erre? Nem találhatnak meg, félő, hogy olyanok, mint azok a városiak akik egymást ölték az élelemért meg a ivóvízért. Végiggondoltam merre juthatok leghamarabb haza, és kerülhetem el őket. Halkan és lassan lépkedtem, a hó elnyelte a lépéseim zaját, viszont meghagyta a lábnyomom, ezért mégis egy hosszabb kerülőúton mentem haza. Elkéstem, a háznál fegyveres emberek álltak őrt. Éppen akkor jött ki valaki az ajtón, mikor odaértem. Szerencsére egy fenyő eltakart előlük.
- Főnök, itt laktak, nemrég mentek el. Mi legyen? Beköltözzünk amíg gyűjtögetünk a környéken?
Micsoda?! Beköltözni a mi otthonunkba?! Nem hagyhatom! Ám ez csupán elhatározás, megvalósítani megtudnám teljesen egyedül? Fel kellene adnom, de képtelen vagyok a kezükbe adni az egyetlen stabil váramat ebben a megkergült világban. Pár másodpercre elvesztettem az egyensúlyom, annyira a fejemben kavargó dolgok kötöttek le. Ráléptem egy száraz ágra, mivel a fenyő alatt kevés hó volt. A halk reccsenés olyan hangosnak tűnt, mintha egy villám csapott volna le. A szívem hevesen zakatolt, meghallották? Minden bátorságom elszállt a közelgő hóvihar első fuvallataival. Hátráltam, féltettem az életem, mert még nem halhatok meg, még dolgom van. Nekiütköztem valaminek.
- Hé, kislány! Mit akarsz?- Ahogy megfordultam egy töltött puskát nyomott egy fickó a homlokomhoz, azt nem tudtam megmondani milyen fajta, de ilyen közelről mindegy is, számomra végzetes, ennyi a lényeg.
- Én-Én... Itt laktam- Az a legjobb, ha a többiekről nem mondok semmit, legalább ők megmenekülnek.
- Egyedül?
- Igen- Próbáltam a hangomba határozottságot, erőt csempészni, de nem nagyon ment. Eleve rosszul hazudtam, de így, egyáltalán nem ment. A távolban megláttam Nath döbbent arcát, egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy odarohanok hozzá és szorosan megölelem, de az agyam reálisabb része azonnal folytatta ezt a gondolatmenetet, lelki szemeim előtt ott hevert Nath élettelen teste, homlokán egy hatalmas golyó ütötte lyukkal. Meghalna, az én hibámból- Mit akarnak tőlem? Mit csinálnak itt az erdő kellős közepén?
- Hirtelen milyen cserfes lettél- Ne, ezt ne, nem veheti észre őt. Én már halott vagyok, ő még élhet. Tekintetemet Nath-ébe fúrtam, arra utasítottam hangtalanul, hogy menjen innen. Ő csak a fejét rázta.
- Ilyen vagyok, szóval válaszolna?
- Majd később, most elviszlek a főnökhöz- Megrántottam a vállam és a ház felé indultam, még utoljára mélyen Nath szemébe néztem, hát ez lenne a búcsú. Megérte, a vele eltöltött idő csodálatos volt, de elválni szörnyen nehéz. Hátat fordítottam neki, hagytam, hogy az ötvenes évei közepén járó férfi elvigyen, tudom, nagy hiba, de nem akarok mást is veszélybe sodorni.
- Ez ki?- Kérdezte egy részeg fiú, gondolhattam volna, egyből felitták az összes alkoholt.
- Azt mondja, hogy itt lakik. Szerintem a hasznunkra lehet még- Odalökött a részeghez- Chriss, vigyázz rá, én megkeresem Steve-et.
Ott maradtam a húsz év körüli sráccal, akinek átható kék szemei voltak. A lépcsőre ültem, és megterveztem az úgynevezett múltamat, amiből csak egy valami lesz igaz, az, hogy Emmának hívnak.