Lázálmok II.

Újra és újra ugyanez játszódott le, bármit tettem, bármerre mentem, a vasúthoz jutottam. Tudtam mi lesz, azt, hogy nincs menekvés. A jeges rémület végigszáguldott az ereimben és beivódott minden egyes porcikámba, de nem tehettem mást, csak nem hagyom meghalni Renatat!
Renata arca egyre rosszabbul festett, szürkült, sebek jelentek meg rajta, ő volt az egyetlen aki változott. Elkezdtem számolni az ismétlődéseket, a vonat, a szoba, a sötétség, aztán megint. A hatvanadiknál már a vasúti síneken álltam, de történt valami váratlan.
- Nem engedem, hogy még egyszer miattam halj meg!- Kiáltotta makacsul Reni, szóval igazam volt, ő is emlékszik az előző ötvenkilencre. Túl sokáig vesztegettük az időt, a szerelvény már közel járt, egyikünk se ússza meg ezt élve.
Még utoljára végignéztem az egyik legjobb barátnőmön, némán elbúcsúztam tőle, ő is így tett. Behunytam a szemem. Most éreztem a becsapódás okozta fájdalmat, kibírhatatlan volt. Hallottam a saját vérfagyasztó sikolyomat, az összes levegő kiszorult a tüdőmből. Kétségbeesetten próbáltam belélegezni az oxigént, de nem ment. A testemből fokozatosan szakadtak le a darabok, mégse fájt már, mintha egy üveg mögül látnám a halálom. Nem vagyok különb a többi holttesttől, amik között heverek, futott át a gondolat az agyamon.
Nem akarom tovább nézni! Nem fogok beletörődni ebbe, hiszen még vannak gondolataim, szóval valamilyen szinten élek!  Ahogy ezeket a szavakat ,,kimondtam", átkerültem egy erdőbe, hasonlított a kanadai erdőre. Minden megégett, a fák törzsei kormosak voltak, csak néhány fehér részük maradt. Egy ösvényen sétáltam, végképp elvesztettem a fonalat. A szürke égre tekintettem, nem volt semmi furcsa benne, némi esővel kecsegtetett. Teljesen egyedül voltam. Az avar ropogott a talpam alatt, ekkor tűnt fel, hogy mezítláb vagyok. Különös, de nem foglalkoztam vele. A göcsörtös fákat felváltotta a gyér aljnövényzet, meg pár tövises bokor. Egy ház bújt meg ezek között, egy leégett ház, de felismertem a vadászházat benne. A lépcsők egyben maradtak, kissé nyikorogtak, amikor rájuk léptem, de elbírtak. Az ajtó hiányzott, az ablakok betörtek. A nappaliban csak a könyvespolc eldeformálódott alakját tudtam kivenni, a konyhában azért több minden megmaradt, bár a nagy asztal szétesett, a fém evőeszközök ott csillogtak a porban. A fenti emelet szinte megszűnt. Hol vannak a többiek? Valami megreccsent a lábam alatt, mintha egy nagy száraz ágra léptem volna. Leguggoltam, hogy jobban szemügyre vehessem. A hamuréteg alatt egy fehér gézdarabba csavarva megbarnult valamik voltak. Hosszas idő után esett le, ezek csontok, egy hullán állok, azonnal elugrottam. Az ajtón beszökő kósza szellő meglibbentette a gézt, ismerős volt. Hát persze! Nathaniel kötése is ilyen volt!
Ez csak egy valamit jelenthet, ez a csontváz itt, Nath. Visszatérdeltem mellé a porba, miért halt meg? Az, amit a tükörben láttam annyiszor, mégis igaz lenne? Akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe, mert ez azt jelentené, hogy Vick-ék is itt fekszenek a hamu alatt.
Hirtelen a láz sokkal jobban kezdett égetni belülről, felperzselt, elhamvasztott. Immár másodszorra kapkodtam levegő után, de mint előzőleg, most se fogadott be több oxigént a tüdőm. Ez a halál sokkal borzasztóbb volt az első hatvannál.  Valaki a nevemet kiáltotta, de olyan távoli volt, nem tudtam, ki az. Csak hagytam, hogy a sötétség végleg elnyeljen.
Borogatással a homlokomon keltem, álom lett volna, vagy most is álmodom? Bizonytalanul kikászálódtam az ágyból. A ház egyben volt, Kanadában voltam, de nem hittem a szememnek. Nath nyitott be a szobába, kezében vizes kendő. Csodálkozva nézett rám.
- Örülök, hogy felébredtél, már két napja nem ébredtél fel. Nagyon aggódtunk- Kezét a az arcomra helyezte- Lement a lázad, ez jót jelent.
Nem engedtem, hogy elhúzza a kezét, kétségbeesetten kaptam utána, féltem, ha elenged visszazuhanok a rémálmok közé. Nem mertem elhinni a valóságot, bizonyíték kellett. Megköszörültem a torkom.
- Biztosíts róla, hogy ez a valóság, kérlek! - Félmosolyra húzta a száját, majd közelebb hajolt, már-már túlságosan közel.
- Nyugodj meg, ez a valóság- Majd egy puha csókot lehelt az ajkaimra, ezzel meggyőzött.

Lázálmok I.

Egy különös helyen ébredtem. Otthon voltam, de valahogy mégsem. Rengeteg dolog hasonlított a városomra, mégis teljesen eltért. Olyan érzésem támadt, hogy már jártam erre. Az emberek mind megbámultak, amikor végigsétáltam a főúton, amíg a házunkhoz jutottam. Felpillantottam az égre és nagy megdöbbenésemre, a Hold virított középen.-Ez mégis mit akar jelenteni?- Egy csapat velem egykorú állta el az utam a vasúti átkelőnél. Próbáltam kikerülni őket, de nem hagyták.- Kezdenek felidegesíteni-. Az ismerős utcák hirtelen megváltoztak, ridegebbenk tűntek és minden túl baljós lett. A madarak elhallgattak, még az agresszív kutyák is abbahagyták az ugatást, valami nagyon nincs rendben.

- Csak nem eltévedtél? Új vagy erre?- Az egyikőjük fenyegetően felém lépett, mire én két lépest hátráltam, idáig éreztem rajta a pálinka jellegzetes szagát. A gyomrom azonnal felkavarodott. Miért pont most kell ezekkel is összetalálkoznom?

- Hagyjátok!- A részegek azonnal utat adtak egy lánynak, aki ismerős volt, aztán felfedeztem a jellegzetes vonásait, Renata volt, alig ismertem fel, ruhája szakadt és véres volt, arcát sebek tarkították, kivillanó fogai pedig hegyesek voltak. Mit keres őt itt? Jobb kérdés, én mit keresek itt? Pár órája még Kanadában buliztam a többiekkel.

- Mi történt itt?- Kérdeztem a barátnőm, aki csodálkozva mért végig. 

- Figyelj, ilyenekkel felesleges foglalkoznod, elmondom, hogy maradj életben errefelé.

Értetlenül bámultam rá. Mi lett más mióta elmentem? Kezdem elveszteni a fonalat. Miért ilyen a Hold? Miért fura mindenki? Ezek a kérdések lebegtek előttem. Most, hogy jobban szemügyre tudom venni a tájat, minden más, az út szélén vér csordogál, az aszfalt repedezett, egy autót se lehet látni, a házak ablakai töröttek.

- A lényeg, ölj, vagy téged ölnek. Ne bízz senkiben, mert az csak hátba szúr- Egy kést nyomott a kezembe. A rászáradt vér feketére festette a pengét. Ezt már végképp nem értem.

- Ha igazad van, akkor miért segítesz nekem? - Vállat vont, és távolodni kezdett. Nem akartam, hogy elmenjen. A sínekre hátrált, de oda nem mehet! Egy vonat közeledett, aminek elejét szétmarcangolt holttestek borították. Gyorsan kell cselekednem, futott át az agyamon, Renata felé kezdtem rohanni. Teljes erőből nekifutottam, a lökés biztos távolságba juttatta. Elhasaltam a síneken, a kövek felsértették a bőröm. 

-Miért...? - Hallottam meg Renata kétségbeesett hangjának foszlányait,a nagy részét elnyomta a szerelvény egyre közeledő zaja- Más vagy...- Alig bírtam kivenni a szavait, még utoljára végignéztem rajta, aztán csak vártam, vártam, hogy a vonat összepasszíroz, darabokra szaggasson, de nem jött. 

A szobámba kerültem, amikor ismét kinyitottam a szemem. Az egész alakos tükör előtt álltam, de nem magamat láttam benne, ott voltak, Vick-ék. Hogy kerültek a tükrömbe? Rosszul festettek, betegek voltak, többségük ájultan rogyott a szemem előtt a földre, kipirosodott arcuk egyre fehérebb lett. Ki kell őket onnan hoznom! 

Megragadtam az asztali lámpát és a tükörhöz vágtam, a szilánkok mindenfelé repültek, a nagy részük azonban engem ért. A darabokban egy-egy kép villant meg, mintha egyszerre néztem volna több adást. A szoba darabjaira hullott a velem együtt, bekebeleztek az árnyak, csak én maradtam és a sötétség.

Tettek mezején

Már egy hete tétlenül dekkolunk a vadászházban, a fiúk a közeli folyóból hoznak halat, minket el sem engednek. Az első nap feltérképeztük a teljese házat, szóval hamar eluntuk magunkat. Találtunk egy pakli kártyát, a pincében pedig eldugott alkoholt. Nekem viszont egyikhez sem volt kedvem, céltalanul bolyongtam minden nap. Semmilyen elektromos berendezés nem működött, szerencsére volt olyan hideg, hogy a pincében lévő húsok ne romoljanak meg. Ebben a pillanatban éppen a nagy hálószobában található fiókokat húzogattam ki, majd miután beléjük nézve nyugtáztam, hogy üresek, visszazártam. Az egyik a többihez képest túl kicsi volt, és jóval nehezebb is, ezért hoztam egy hámozókést a konyhából, és lefeszítettem az alját. Könnyedén kiemeltem a vékony falemezt, ami alatt egy bőrkötéses könyv lapult. Lent az ajtó nyílt, megjöttek Nathanielék, de a könyv kötötte le a figyelmem. Egy napló volt, a tulajdonosának neve nem szerepelt benne, de az kiderült belőle, hogy itt lakott a családjával. Átlapoztam a számomra lényegtelen dolgokról szóló oldalakat. Az utolsó lapon zilált kézírással szerepelt pár sor: ,, Mi is elkaptuk, de nem haltunk bele, mégis elvisznek minket örökre."
- Mit találtál?- Nathaniel hangjára összerezzentem, gyorsan akartam megfordulni,hogy megmutassam a könyvet, de elvesztettem az egyensúlyom, a padló vészesen közeledett felém. Furcsa volt, mindent sokkal részletesebben, élesebben láttam, mint eddig. Nath az utolsó pillanatban kapta el a kezem, néhány centire az érdes padlódeszkáktól. Visszarántott állóhelyzetbe, de nem engedett el, kérdő tekintettel vizsgálta az arcom. Értettem a néma kérdést.
- Jól vagyok, csak nem reggeliztem- A szemem a könyvre tévedt, amit végig a kezemben szorongattam- Nézd- Tereltem gyorsan el a figyelmét- Ez az egyik fiók aljában volt.
Átnyújtottam neki a naplót, és csendben kivártam, míg elolvassa. Ez idő alatt nem ment ki egy percig se a fejemből az a pár zárósor, ha őket elvitték, minket is ugyanúgy megtalálnak és kivégeznek. Egyre türelmetlenebb lettem, mi tart ennyi ideig?? Még mindig nem olvasta el? Nath végül összeráncolt szemöldökkel meredt rám, és kijelentette.
- Ezt nem tudom elolvasni... - Visszaadta, mire én idegesen ismét fellapoztam. Nekem teljesen természetessé vált, hogy felváltva beszéljek angolul és magyarul, így fel sem tűnt elsőnek, az egészet magyarul írták. Egyre több a kérdőjel a fejemben, persze egyre sem találom a választ. Idegesen becsuktam a könyvet. Lerohantam a lépcsőn és közvetlen Vick elé hajítottam az ebédlőasztalra, aki döbbenten nézett rám.
- Mi ez? - Vette a kezébe.
- Csak olvasd!
Friss levegőhöz kell jutnom, ezért kimentem a teraszra. Leültem a lépcsőre, próbáltam mélyeket lélegezni, hogy hamarabb megnyugodjak, nem volt semmi haszna. Valaki megérintette a vállam, Nath volt az. Bocsánatkérően pillantottam fel rá. Túlságosan kiakadtam.
- Figyelj- Ült le mellém- Kicsit sok volt az elmúlt hetekben a stressz, a többiekkel úgy döntöttünk ma este bulizni fogunk. Csatlakozol?
Egész jó ötlet, talán így kikapcsolhatnám az agyam is. Miért is ne próbálhatnám meg?
- Rendben, legyen- Ugrottam fel. Nath is felkelt, de ő pár lépcsőfokkal lejjebb került, így pont egyforma magasak voltunk. Közelebb léptem hozzá, pár milliméter választotta el az arcunkat. Aranyló szemeiben láttam magamat, annyira csillogtak. Mi a francot művelek? Gyorsan visszaléptem, és bementem.
Nagy hátránnyal kezdtünk el bulizni, Nora-ék már egy csomó piát megittak, szóval elég részegek voltak. Willow és Jacob maradt egyedül józan, ők a nappali másik felébe húzódva beszélgettek. Szemmel láthatóan Ren udvarolni kezdett Vick-nek, aki elég egyértelműen közölte vele, hogy takarodjon. Zene nem volt, ezért kitaláltuk, hogy karaokézzunk. Hamisak voltunk, néhol a szöveget se tudtuk, de ez volt életem egyik legviccesebb bulija. Nathaniellel egy nem létező zenére táncoltunk, aztán hirtelen váltottunk keringőre. Vick nevetve kritizált minket és rengetegszer kijavított. Nora folyamatosan felborított mindent, ez azt jelezte, hogy már nagyon részeg. Nadrel kivezette őt a konyhába és csinált neki kávét, de ez sem használt, végül felcipelte az emeletre aludni. Willow és Jacob, akik egész este kettesben voltak, ők is felmentek. Négyen már nem találtuk olyan szórakoztatónak a karaokét, inkább elkezdtünk beszélgetni. Egyikükön se látszódott, hogy sokat ittak. Én eleve nem szeretek sokat inni, ezzel most is így voltam. Emiatt a beszélgetés komolyabb téma felé is kicsapongott.
- El is felejtettem mondani- kezdte Vick- elolvastam a naplót.
Azonnal lehervadt a mosoly az arcomról.
- És mit gondolsz?
- Az illető, aki írta, itt lakott, mégis elvitték a családjával együtt. Ezek szerint nem vagyunk biztonságban ebben  a házban...
- Szerintem meg pontosan emiatt vagyunk biztonságban, a családot elvitték, így azt hiszik, hogy üres, ha nem csinálunk semmi feltűnőt, akkor nem fognak erre jönni- Szólt közbe Ren, talán igaza van. Tanácstalanul megráztam a fejemet.
- Fogalmam sincs mit tehetnénk. Mindkettőtöknek igaza lehet. A ház biztonságot nyújt a vadállatok és az időjárás elől, ám ez helyhez köt minket, így könnyebben elkaphatnak. A városban viszont óriási volt a káosz a robbanás után, talán már nem jönnek errefelé, mert túl nagy a zűrzavar délen- Hangosan gondolkodva a fejemben eluralkodó káosz kezdett rendeződni, sokkal több dolgot átláttam.
Kezdtem elálmosodni, ezért feladtam, hogy még ma valami értelmeset kitalálok ezzel kapcsolatban. A tűz monoton pattogása rátett még egy lapáttal, végül jelezve, hogy én innen fel nem állok, nekidőltem Nathnek, aki szintén rám hajtotta a fejét. Kis időre elszundítottam, amikor felébredtem, Nath mellkasán feküdtem a kis kanapén. A fejem lüktetett, eddig még egyszer sem voltam másnapos, most persze meg igen, jellemző. Vajon a konyhában találok valamilyen fájdalomcsillapítót? Óvatosan lecsusszantam Nathről és a sötétben a konyha felé kezdtem botorkálni, azonban az ajtónál hangokra lettem figyelmes. A holdfényben két alakot láttam meg az ebédlőasztalnál, azonnal megtorpantam. Vick és Ren volt. Egymásba gabalyodva csókolóztak, Vick egy határozott rántással letépte Renről az ingét. Én azzal a lendülettél hátat fordítottam és visszarohantam a nappaliba, nekiütköztem a dohányzóasztalnak, amiről hatalmas csörömpöléssel esett a földre az üres alkoholos üveg, Nath felriadt. Remek! Hogy lehetek ilyen béna?
- Mit csinálsz?- Kérdezte kótyagosan
- A konyhába, a konyhában... fájdalomcsillapító- Küszködtem ki dadogva a szavakat, és ha Vick-ék is meghallották?
- Valami baj van?- Nemet intettem, remélem látta a sötétben. Lényegtelen, visszakényszerítettem a kanapéra, meztelen felsőteste annyira forró volt. Jólesően nyomtam neki a homlokomat. Megpillantottam a sebet borító fehér gézt, már sokkal szebb lett. Feljebb tornáztam magam, egészen a nyakáig, és egy bizonytalan csókot leheltem rá. Kíváncsi voltam a reakciójára, hiszen az elmúlt hetekben közel kerültünk egymáshoz, de nem tudtam eldönteni, hogy valójában mi van közöttünk. A mellkasára vont, újra egyforma magasak lettünk. Ezen felbátorodva ismét megcsókoltam, most homlokon. Ő bizonytalanul nézett rám, lehet nem érez ugyanúgy mint én? Az elkeseredettség az arcomra is kiült. Hirtelen ért a következő cselekedete, egy határozott csókkal biztosított, hogy ő is érez irántam valamit. Igencsak a tettek mezejére léptünk szerintem, több percen át mohón csókolóztunk, aztán visszaaludtunk.

Nathaniel

Az egész testem remegett, a jég rám fagyott, hülye voltam, hogy elaludtam. Ráadásul a fiúra terítettem a kabátom is, csak a láznak köszönhetem az életem,néha már egész hasznosnak érzem. Az viszont garantált, hogy még egy éjszakát nem fogok kibírni szabad ég alatt, főleg ha továbbra is havazik. Felkeltettem a fiút is, nagyon jól festett, a láza is lejjebb ment, olyan lázas volt körülbelül, mint én. Amint megpillantott egyből elmosolyodott, szívdöglesztően nézett ki. Viszonoztam a mosolyt.

- Jó reggelt- Üdvözöltem végül egyszerűen. Segítettem neki felállni, az a legjobb, ha megkeressük a többieket, ezt már tegnap eldöntöttem. Persze az sem megoldás, hogy örökre abban a szakadt sátorban lakunk.

- Neked is jó reggelt- Most még inkább meghallottam az akcentusát- Köszönöm a tegnapit

- Semmiség volt- Éreztem, ahogy a vér az arcomba futott, nem mondhatom el neki, hogy akár meg is ölhettem volna. Miért változtam hirtelen ilyenné? Ez most nem számít, felesleges egyenlőre ezeken törnöm a fejem. A túlélésre kell koncentrálni, irányítottam gyorsan vissza a figyelmem a célomra. 

Egy nagy baj volt, az erdő mindenfelé ugyanolyan, órákon át bolyongtunk, de ugyanoda jutottunk vissza. Olyan káromkodások szaladtak ki mérgemben a számon, amelyekről azt se tudtam, hogy léteznek. A fiú továbbra is vidáman megjegyezte, hogy fura a nyelv amin beszélek.

- Mindenki ezt  mondja- Jegyeztem meg morcosan, az összes külföldi ezen csodálkozik.

Megbotlottam valamiben, ennek hatására a talpamon lévő vágások égni kezdtek. Egy kőből kirakott ösvényen hevertem a következő pillanatban. Levettem a cipőt, amit még este erőltettem a lábamra. A zokni tiszta vér volt. Elkerekedett szemmel bámultam a sérüléseket, sokkal csúnyábbak lettek tegnap óta. Végignéztem az ösvényen, nem hittem a szememnek, egy ház, egy faház! Próbáltam lábra vergődni, de sehogy se ment, csak jobban vérezni kezdtek a vágások. A fiú, mintha tollpihe lennék, felkapott és a teraszig vitt. 

- Megőrültél?? És ha felszakad a mellkasod?- Mondogattam dadogva neki, de meg se hallott. Belökte az ajtót, ami már amúgy is félig nyitva volt. A házban nagy felfordulás fogadott, sietősen távoztak az itt lakók. Mi történt itt? Lehuppantam a kanapéra, ami közvetlen az előszobában volt, ez egyben szerintem a nappali is.

A kandallóban tűz parázslott. 

- Jól vagy?- Ő is leült mellém, aranyló szemeibe fúrtam kérdő tekintetem.

- Ezt pont te kérdezed? Ez csak pár karcolás, téged viszont majdnem keresztbe vágtak!

- Jó-jó, igazad van...- Lesütötte a szemét- Még a neved sem tudom, sajnálom.

Tényleg! Én sem tudtam az ő nevét, hiszen nem volt időnk cseverészni, persze nekem volt, de annak semmi értelme nem volt.

- Emmának hívnak, és téged?

- Nathaniel- Illett rá ez a név, más nevet nem nagyon tudnék adni neki. Most volt időm tetőtől talpig felmérni, izmosnak tűnt, katonai egyenruhát viselt, szőkés barna haja az arcába omlott. Nem jutott eszembe semmilyen megfelelő téma, ezért csendben maradtam, vártam, mit lép. Ő is ugyanúgy felmért engem. Vajon hogy festhetek? Valószínűleg sötétbarna hajam tiszta kóc, ha még lehet hajnak nevezni. A bőröm és a ruhám pedig karcolásokkal teli, az arcomat nem is említeném, mindent összevetve, a végeredmény, katasztrófa. Mondani akart valamit, de még mielőtt megtehette volna, a távolban kiáltások hangzottak fel. Az én nevemet kiabálták.

Szólnom kell nekik, tudniuk kell, hogy élek. Nagy nehezen elsántikáltam az ajtóig, onnan kiabáltam vissza nekik. A hangom, akárcsak tegnap este, egy csomó madarat felvert a nyugtából. Remélem meghallottak. 

Nemsokára a zörgő gallyak jelezték, hogy jönnek, bal felől, ők voltak. Sár borította őket, de mind rám vigyorogtak. Hiányoztak. Renata jutott róluk eszembe, mi lehet vele? Sajnos ezt nem tudhatom, de a legjobban reménykedek, hogy jól van. Amikor körülvettek, megkönnyebbülés futott végig rajtam, megnyugodtam, hogy rendben vannak. Újra teljes lett a csapat, sőt egy fővel kiegészült, legalábbis úgy gondolom Nathaniel velünk tart. 

Egy fiú a semmiből

Reflexből rohantam az ájult fiúhoz. Letérdeltem elé, és nagy megkönnyebbülést jelentett az, hogy még lélegzett. Szőkés barna haja izzadt homlokára tapadt, láz tépázta belülről, még az én hőmérsékletemhez képest is forró volt. Alig mertem a sebre nézni, ami az egész mellkasán végighúzódott, mégis megtettem. Kis híján kiadtam a gyomrom tartalmát, amikor megláttam a piszokkal teli gennyes borzadályt. Mi ejthet efféle sebet? Csoda, hogy él. A szeme hirtelen kipattant, de az a láztól annyira csillogott. Felém nyújtotta az egyik kezét, de az fél úton lehullott a teste mellé, vissza a földre.
Mit tehetnék? Az agyam megállás nélkül cikázott a lehetőségek között. Nagy valószínűséggel nem bírom elcibálni a táborig, hiszen azt se tudom hol vagyok, így egy másik verzió mellett döntöttem. Itt kell kitisztítanom a sebet, emlékszem, hogy a könyvben mit írtak a sérülések gyógyításáról. Micsoda mázli, hogy ezt legalább elolvastam a repülőn. Közelebb hajoltam a fiúhoz és kisöpörtem a tincseket a szeméből.
- Mindjárt visszajövök, meggyógyítalak...- Mondtam bizonytalanul, nem ígérhetek olyat, amit nem tudok teljesen biztosan betartani, de ezt most figyelmen kívül hagytam. Megragadta a kezem, és visszarántott magához.
- Ne hagyj itt, nem akarok egyedül meghalni - Rekedt hangja megrémisztett, kb. olyan volt, mint aki tényleg mindjárt elpatkol.
- Nem fogsz, sietek
Mielőtt válaszolhatott volna, gyorsan felálltam és elrohantam. A félhomály ellenére tökéletesen ki tudtam venni a fák kiugró gyökereit. Találtam egy kis patakot, a célnak pont megfelelt, most már csak valamiben el kellene juttatnom hozzá. Mégis miben? Tanácstalanul kutattam, végigmentem a parton. Semmi olyasmi, a fák között sem jártam sikerrel. Ekkor a vízben megcsillant egy fémdoboz, természetesen a patak legmélyebb részénél, mert máskülönben túl egyszerű lenne. Kénytelen leszek bemenni érte, de ahogy ez képek formájában megjelent a lelki szemeim előtt, úgy kicsit sem volt biztató. Nem tudok tüzet gyújtani, a víz rám fagyna, végül pedig kihűlnék. Támadt egy életképes ötletem. Ledobtam a nadrágom, a cipőm és a zoknim a legközelebbi kőre, és belegázoltam a jéghideg vízbe. A kövek szinte azonnal szétvagdalták a talpam, de tovább törtem az utat. Remélem nem ér derékig a víz. A fogaim folyamatosan vacogtak, az ujjaim kékülni kezdtek, a lábam se lehet jobb állapotban. Végül igazam lett, a patak csak térdig ért. Kikaptam a konzervdobozt (Vajon hogy került ez ide??) és már sprinteltem is, ki minél gyorsabban ki, ezt ordította minden porcikám. Visszavettem a nadrágot, a zoknit nehezen bírtam a lüktető lábamra erőltetni, a cipővel nem is próbálkoztam.
Elég hamar a tisztáson találtam magam. A fiú egy fokkal jobban volt, éppen aludt, jobb is így. Talán kevésbé fog neki fájni, amikor azokat az apró gallyakat kiszedem belőle. Kevés vízzel lelocsoltam a sebet, erre azonnal felriadt. Megnyugtattam, aztán figyelmem újra a vágásra összpontosítottam. Végig csacsogtam, hogy leplezzem a zavarom és az ijedtségem. Elég nagy hülye vagyok, hogy elkezdek orvost játszani, de akkor hagyjam meghalni? Megteszek minden tőlem telhetőt, bizonygattam. A fiú egész nyugodtan tűrte az ügyetlenkedésem, fél óra elteltével jóval tisztább volt a seb.
A kezem remegett, tiszta vér lettem. Szerencsére az adrenalin nem engedte ezt tudatosulni bennem. A fiú légzése egyre egyenletesebbé vált, újra elaludt. Egy idő után úgy ítéltem, hogy mindent kiszedtem, amit ki tudtam.A pulcsim egy darabjával bekötöztem, majd elhanyatlottam a porban. A nap éppen feljövőben volt, még csak az ég peremét festette rózsaszínre. A por amit felkevertem, körülöttem táncolt. Nehéznek éreztem a testem, mozdulni se bírtam, az álmosság és az eddig felgyülemlett félelem a földön tartott, mégse zavart, mert most elsőnek éreztem azt, hogy élek. Az elmúlt napokban valahogy ez nem volt jelen, folyamatos űr tátongott bennem, ami nem hagyott nyugodni. Maga a légkör is megváltozott, jelen pillanatban azt sugallta, hogy itthon vagyok, nem lesz baj.
Ekkor vette kezdetét egy új világ.

Ha igazán kiakadsz

Az elmúlt napok eseményei fokozatosan túlnőttek rajtam, nehéz volt elfogadni a tényeket. Lehet makacs vagyok, de ki ne lenne az ilyen helyzetben? Egyre csak kapom a pofonokat, hibát hibára halmozok, a végét pedig nem látom ennek. A rémálmok nem hagytak nyugodni, hamar felriadtam. Senki sem volt fenn rajtam kívül, a tűz is csak fel-fel parázslott. Ráhajítottam egy fadarabot, ami félig nedves volt, így csak sercegett elsőnek. Mit keresek itt? Ez a gondolat nem hagyott békén, egyre csak előjött a legmélyebb zugokból is, bogarat ültetett a fülembe. Most nem szabtam gátat neki, hagytam, hogy előtörjön és elárasszon az ilyen, és ehhez hasonló kérdések áradata. Egy héttel ezelőtt még minden a megszokott mederben folyt, mi változott meg? Tudom, hogy nem volt valami tökéletes az életem, sokan utáltak, sokat hibáztam, de ekkorát nem vétettem, hogy ezt érdemeljem.
Végigmentem a múlt hetemen, minden szokványosan ment. Reggelente a hat harminchatos busszal mentem, a buszmegállóban találkoztam Bonny-val. Hétre a suliban voltam, tanultam, ott reggeliztem, vártam Renata-ékat. Izgultam a felelések előtt, a matek órák előtt egyenesen rettegtem. Jegyeket szereztem, próbáltam a legjobb tudásom szerint teljesíteni. Zongoraórára jártam, és még más külön órákra is. Délután amikor hazaértem, játszottam Black-kel, tanultam, írtam. Este gépeztem és olvastam. Ezt követően az egész újrakezdődött. Azt reméltem a gimi után élhetek, ahogy mindig is akartam, bejuthatok egy jó suliba, szerezhetek olyan állást, amilyet szeretnék. Élhetem azt az életet, amire vágytam.
A fa lángra kapott, ami egy kicsit visszahozott a kiábrándító valóságba, de lehetne rosszabb, nem? Ezzel vigasztalódni édeskevés, jól tudom, de több, mint a semmi. Önző vagyok, nem tagadom. Nem szándékozom azzal álltatni magam, hogy bármi lehet olyan, mint azelőtt. Fel kell nőnöm, a helyzet ezt követeli.
Túl sokat érzelgősködöm, ráztam meg a fejem. Felpattantam és mélyet lélegeztem, a jeges levegő szinte megdermesztett, mégis figyelmen kívül hagytam. Muszáj lesz elfogadnom a helyzetet, alkalmazkodnom kell, vagy beleőrülök, pedig egyszerű lenne elmenekülni. Rég nem jutottak ilyen dolgok az eszembe, az is megfordult a fejemben, hogy milyen könnyű lenne véget vetni az egésznek az én részemről. Ezt nem tehetem, én rángattam bele mindenkit, ha itt hagynám őket a pácban, akkor igazán önző lennék.
Járnom kell egyet, már nem érdekelt a farkas, jöjjön nyugodtan! Ha nem szellőztetem ki most a fejem, akkor ki fogok akadni, egy kiadós séta sokat segít. Nem mentem messze, sokszor hátrapillantottam és a tűz fénye innen is látszott. A farkasnak nyoma sincs, ez egy kicsit lehiggasztott, tovább vittek a lábaim. Egy új tisztásra értem, ahol még nem voltam, bár biztos van még vagy ezer tisztás, amit nem is fogok soha látni.
Valami megmozdult oldalt, a szemem sarkából pillantottam meg. Gyorsan arra fordultam.Elsőnek nem láttam semmit, aztán újra megmozdult. Furcsán mozgott, tántorgott. Egy fiú, csupa vér volt, a ruhája, az arca. Aranyló szemei tűntek ki az alvadt vér alól. Ez mégis kicsoda? Valaki sikított, nem is kicsit, közel, aztán rájöttem, hogy én sikítok torkom szakadtából. Felém tartott. Bevillant az álmom a sok halottról, a csontos ujjak, a bordák kitüremkedése a ruhacafatok alól. A fiú mondott valamit, nem hallottam, de azért abbahagytam a sikítást. Már így is felvertem a fél erdőt.

A gejzír

Rennek igaza volt, a kis tavacska alig volt nagyobb egy méretes ebédlőasztalnál, de gőz szállt fel belőle. Kezemet óvatosan a vízbe helyeztem, kellemesen  meleg volt, mennyei érzés a mínusz tizenöt fokos hideg után. Szívem szerint azonnal belevetettem volna magam, így ruhástól, szerintem nem csak én vagyok ezen a véleményen, a többiek is sóvárogva bámulták a vizet.
- Ki akar először menni?- Kérdezte Jacob semleges hangon
- Én- Vágtuk rá egyszerre négyen. A fiúk csendben visszavonultak, mi pedig belevetettük magunkat. Mielőtt én is utánuk mentem volna, kissé megtorpantam, a hideg azonnal belenyilallt a csontjaimba. Remegve fontam a testem köré a karomat. Éreztem, hogy valaki figyel. Badarság, ráztam meg a fejem, biztos csak a fantáziám szórakozik velem, hiszen ki leskelődne több száz kilométerre a lakott területektől, egy nemzeti parkban? Valami mégis megmozdult a távolban, mire összerezzentem és a gyorsan eliszkoltam. A vízben már nem zavartak efféle gondolatok, kiűzte mind egy szálig őket a meleg. Kicsit szűkös volt a hely, de nem érdekelt, minden porcikám örült a melegnek, más nem is érdekelt igazán ezen kívül. Lecsutakoltam a koszt a bőrömről. Húsz perccel később már tisztának és frissnek nevezhettem magam, még egy darabig el tudnék időzni itt az biztos,de a fiúk is szeretnének sorra kerülni. A forróság után még hidegebb volt a levegő, rohantunk a part mellett hagyott váltóruháinkhoz, túl messze pakoltuk le őket, szitkozódtam közben. Versenyt futottunk az idővel, nem mi lennénk az elsők, akik ilyen hiba miatt vesztik el az egyik végtagjukat. Dideregve ballagtam vissza a táborba, egy kicsit lemaradva. Egy zöld szempár bámult rám, ez most már ezer százalék, ő figyelt a tónál is. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek és elindultam felé. A szemek állatiasak voltak, egyáltalán nem emberiek, már akkor sejthettem volna... A pokolba! Ez egy farkas, tántorodtam hátra, egy farkas felé meneteltem, ezzel felkeltve a figyelmét. Előlépett a fák mögül, nem félt, ez akár jelentheti a végzetem. Vajon mennyi ideig tartana megtalálniuk Vick-éknek? Sokba, az egyszer tuti.  Tovább hátráltam, de semmi pénzért le nem vettem volna a szemem róla. A farkas szinte még kölyök volt, érdeklődve kémlelt. Szürkés bundájára ráfagyott a latyakos sár, de még így is lélegzetelállító látvány volt.  Azt tudtam, hogy erre élnek farkas falkák, de hogy találkozok is eggyel, azt sose gondoltam. A félelmem keveredett a csodálatommal, mi tévő legyek? Nem tűnt annyira vadnak, inkább békésnek volt. Nem jött közelebb, hanem lefeküdt, úgy bámult tovább. Dermedten néztem, ez most jót jelent? Hagyta, hogy eloldalazzak a tábor irányába.  Hirtelen nekiütköztem Vick-nek.
- Mi az?- Rémült arcom láttán, egyből tudta, valami nincs rendben.
- Egy farkas- Nyögtem ki hosszas szünet után.
- Hol?
- Itt az ösvényen, de nem bántott, csak megijesztett. Lefeküdt az út szélére és csak figyelt, furcsa volt- Hadartam érthetetlenül. Ez történik, ha gyorsan akarok valamit mondani, sokan meg sem értik. Vick viszont tökéletesen megértett, mert ő már három éve fejtegeti az én sajátos nyelvemet és simán írhatna egy szótárat is erről. Sokszor viccelődik ezen a beszédhibámon.
A következő percekben valahogy visszakerültem a tábortűz mellé. Zavart voltam, így meg se próbáltam beszélni. A tűz fokozatosan elkezdte szárítani a nyirkos ruháimat, és ismételten átmelegíteni. Lehet álmodtam ezt az egészet, bizonygattam, lehet nemsokára felébredek az ágyamban és mindez meg sem történt. Egészséges maradtam, otthon vagyok, nincs járvány, nincs sok halott. A vízen úszó hullák sápadt, felpüffedt arca is csak egy délibáb. Ezekkel a gondolatokkal ringattam magam a rémálmok földjére, ahol az összes holttest feltámadt és mind engem üldöztek, borzalmas csont kezeikkel- amikről csak cafatokban lógott a hús- kapkodták a lában, ott tépték a ruhám, ahol csak érték. A borzalom egyre fokozódott, de ébredésem után ezekre nem emlékeztem szerencsére.

Mindent átértékelve

Az erdő százszor félelmetesebb így, a sötétben. Minden egyes zajra összerezzentem, várva, hogy valaki vagy valami rám támad. Az avar ropogott a lábunk alatt, most már teljesen átfagyott az egész. Jóval napnyugta után az idő is zordabbá vált. Jeges havat fújt a szemünkbe a szél, körülbelül három órája esik megállás nélkül.
-Nem tudunk tovább menni ilyen körülmények között- Dobta le a táskáját Nadrel egy kőre. Nem akartam megállni, mert elég közel jártunk a füstoszlophoz. A füst beleivódott a ruháinkba, a hajunkba és halállal kecsegtetett.
Felállítottuk a sátort, amit az első nagyobb széllökés azonnal felborított. Zavart a tétlenség, hiszen az én hibám volt, hogy ide jutottunk. Óvatosan, nehogy észrevegyenek, eloldalaztam. Innen könnyű volt követni az égett szagot, egyre töményebb lett, a végén szinte fojtogatott. A ruhám ujját a szám elé tettem, de még így is erős köhögő rohamok törtek rám. Tíz perc múlva megláttam a lángokat, egy égő repülőgép. A roncs valószínűleg tegnap zuhant le. Beleborzongtam a tudatba, hogy ez akár a mi gépünk is lehetett volna. Egy csomó helyen ott hagyhattuk volna a fogunkat, de nem tettük. Nagy mázlisták, ezek vagyunk. Közelebb merészkedtem a forróság ellenére, talán vannak túlélők. Közelebbről nézve nem szokványos gép volt. Apa még nagyon régen elvitt egy kiállításra, ahol katonai gépeket és felszereléseket mutattak, az egyik kiállított darab pont olyan volt, mint ez. Mit keres errefelé egy katonai gép? Rengeteg elszenesedett csontot láttam a gép körül. Körbejártam a roncsot, semmi. Egy faág eltörött az avarban, közvetlen mögöttem. Ijedten megperdültem és farkasszemet néztem egy katonával. Karján sérülés futott végig egészen a mellkasától a csuklójáig, megpróbálta egy ruhadarabbal elszorítani a sebet, de a vér átütött az anyagon. Szőkés barna haja kócosan hullott az arcába. Japán felmenői is voltak ez biztos, szeme mandulavágású volt. Csodálkozva mért végig, aztán elmosolyodott. A mosolya kisfiús, állapítottam meg. Intett, hogy kövessem, mire én vállat vontam és utána mentem. Egy katona csak nem fog legyilkolni, remélem. Egyre távolabb vitt a hamvaktól. A friss levegő jól esett, kitisztította a tüdőmet. Egy kis tó partjára értünk, ami előtt tábort vert. Vick sugárzó arccal jött elém. Én meg csak bambán néztem rá.
-Hogy kerülsz ide? Ugye tudod, hogy egész éjszaka téged kerestünk!- Vágtam a fejéhez, amint szóhoz jutottam.
- Bocsi-bocsi, nem én tehetek róla. Az a katona- mutatott durcásan a vezetőmre- leütött, és csak nemrég tértem magamhoz. A faragatlan társa, Jacob, pedig ragaszkodott hozzá, hogy ellássa a sérülésem.
Vick elrángatott a táborhelyig, és bemutatta Jacobot. Ő tagadhatatlanul angol volt, szőke félhosszú haja volt, szürkéskék szemekkel. Arcán csúnya vágás éktelenkedett. Morcosan köszönt nekem.
-Szólni kell a többieknek, ők még mindig keresnek.
- Rendben, de merről jöttél? Hívjuk ide őket!- Lelkendezett, Jacob pedig hatalmasat sóhajtott, majd motyogott valamit. Összeráncoltam a homlokom, honnan is jöttem?
- A füst szagát követtem- kezdtem bele végül- Nora-ék egy nagyobb kő mellett próbáltak sátrat verni.
- Amúgy ti milyen nyelven beszéltek?- Kérdezte csodálkozva a másik katona
- Magyarul- Válaszolt Vick lenézően
- Létezik olyan?
- Miért ne létezne? Nem számít, el tudsz minket vinni a társainkhoz?
- Talán- Felém fordult- Egyébként elsőnek ő próbált rám támadni egy vasrúddal, én csak megvédtem magam. Ja igen, Rennek hívnak- Mutatkozott be.
Hangosan felnevettem, mire mindenki úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
- Ha még ma meg akarjátok keresni a társaitokat, akkor induljunk- Ren egy hátizsákot kapott a vállára- Gyertek
-Oké- Válaszoltuk egyszerre
Fél óra bolyongás után hangokat hallottunk, valakik a nevünket kiabálták. Hamar felismertem a Willow jellegzetes hangját, aztán Nora-ét, végül pedig Nadrelét. Visszakiabáltunk nekik. Az egész erdőt felkeltettük, a madarak zajt csapva szálltak a magasba. Végül megtaláltuk egymást. A sötét ellenére remekül láttunk. Az északi fény tökéletesen kivehető volt, még soha életemben nem láttam ennél szebb dolgot. A zöld és rózsaszín fények össze-vissza mozogtak. A hó is ezekben a színekben pompázott a megvilágítástól, így kevésbé volt félelmetes. A fény viszont azt jelenti, hogy elég északon vagyunk ahhoz, hogy láthassuk ezt. Ezek szerint tényleg nem Torontóban landoltunk.
-Merre jártatok? És te miért nem szóltál, hogy elmész?- Szidott meg Willow
- Sajnálom.
- Indulhatunk vissza?- Ren gyanakvóan méregette Nadrelt, aki szintén bizalmatlanul nézte őt.
A visszaúton a tó olyan messzinek tűnt, tényleg ennyit gyalogoltunk idefelé is? Koszosnak éreztem magam, minden porcikám meleg fürdőért kiáltott. Milyen jó lenne..
Mire visszaértünk, Jacob meleg vacsorával várt minket. Éhesen rávetettük magunkat, iszonyú finom volt. Az egészet felettük. Most már csak egy fürdő kellene és minden csodálatos lenne. Sáros kezemet bámultam a tűz felé tartva.
- Szeretnél megfürödni? - A kérdés hallatán felkaptam a fejem, és egyenesen Ren szemébe néztem.
- Hol?
- Van a közelben egy gejzír, nem túl nagy, de felmelegíti a vizet maga körül.

Apró szösszenet a világvége után

Két órával később égett hús szaga keltett fel a ködös álmomból. Minden tagom sajgott, levelek ragadtak a hajamba. Óvatosan kiszedegettem őket, de fésű nélkül esélytelen volt tűrhetővé változtatnom a kinézetem. A húst Nadrel készítette, amitől a gyomrom hangosan megkordult, jelezve, hogy tegnap dél óta nem evett. Feltápászkodtam és imbolyogva elindultam feléjük, de a világ még mindig forgott.  A színek kifakultak, minden fekete-fehér volt, mint a régi filmekben. Pislogtam párat, hátha elmúlik,de csak rontottam a helyzeten.
- Jól aludtál?- Willow közelebb lépett hozzám.
- Azt hiszem igen, de még nem vagyok teljesen száz százalék.
A háttérben Vick veszekedett Nadrellel, hogy tüntesse el ezt a rettenetet, amit csinált. Vick rég nem evett semmilyen húst, az elveivel ütközött. A veszekedés olyan mindennapinak tűnt, egy átlagos reggeli nézeteltérésnek. Semmiképpen sem a világ vége utáni első nap. Vicces volt őket nézni, a pillanat varázsa olyan megnyugtató. Nora közéjük állt és azzal a kevés angol tudásával próbálta kibékíteni őket.
- Nem értem mi bajod! Ez csak sima tyúkhús!- Csattant fel Nadrel
-Hagyjátok abba, fel fogjátok kelteni Emma-t- Szólalt meg halkan Nora
- De akkor is undorító!- Vágott vissza Vick, egyik sem hallotta Nora-t
-Fogjátok már be! -Nora hangja élesen csengett a fülembe. Ő nem szokott kiabálni, vagyis nem így.
-Nyugi, már fenn vagyok- Léptem közbe én is. Egy ilyenben részt venni irracionálisnak tűnt, nem illett a képbe.
- Ez is a te hibád! -Rivallt rá Vick Nadrelre, aki elkerekedett szemmel bámult azt elviharzó barátnőm után.
- Megkeresem...-  Willow is eltűnt a rengetegben.
-Már bocs, de a barátnőd nem normális. Azt se tudja hol van, mégis elrohan. Nyakamat teszem rá, hogy el fog tévedni és úgy kell majd valahol felkaparni.
Nevetve a fejemet csóváltam. Még mindig a hétköznapi mederben folyt a beszélgetés. Willow kétségbeesetten  tört elő az egyik ösvényről. A légkör teljesen megváltozott, feszült lett. Hol van Vick?
- Baj van, nem találom őt- Hadarta idegesen. Az nem lehet, gondoltam hitetlenkedve.
Egészen sötétedésig kerestük őt, de semmi nyomát nem találtuk, hogy merre indult, vagy, hogy most hol lehet. A közelben fekete füstoszlop bontakozott ki az égen. Lebontottuk a sátrat, mindent összepakoltunk. Sötétedés előtt indultunk el, nem vesztegethettük az időt és Nadrel is velünk volt, aki jól ismerte a környéket. Megtalálunk Vick!

Nadrel

Iszonyú hideg van errefelé. Egész éjszaka nem aludtam, mert a jeges szellő átfújt a pokrócon, amivel egészen a fejem búbjáig betakaróztam. Egész testemben remegtem, a fogaim megállás nélkül vacogtak. Vékony zuzmóréteg borított mindent. A körülöttünk lévő világ is tiszta fehér volt. Elsőnek vicces volt, hogy a hajamra apró jégcsapok fagytak, de egy idő után igazán zavart. Kezemet a fagyott hajra raktam, próbáltam felolvasztani, közben a tájban gyönyörködtem. A madarak még nem nyugodtak meg tegnap óta, sokan köröztek a fejünk felett, kavalkádjuk olyan volt, mint egy kisebb tornádó. Különböző színű tollak potyogtak az ölembe. A puha pehelytolltól kezdve a díszesebb faroktollig mindenféle volt ott, és a színeik is változatosak voltak. Felmarkoltam egy nagyobb adagot és a táskám oldalzsebébe gyömöszöltem, nehogy elhagyjam.
Mióta a folyó beletorkollott a tóba, szinte semmit sem haladtunk. Lágy hullámok verdesték a csónak alját, de alig mozdítottak rajtunk valamit. Hajnalban jobban szemügyre vehettem a környéket. A fák kopaszok voltak, az ágaik pedig jéggé dermedtek. A távolban még mindig füstölögtek a romok, de már csak néhány szürke csíkot hagytak az égen, ami szürkéskék színű volt. Sem a Nap, sem a Hold nem látszott, olyan vastagon takartak a felhők. Ezekből valószínűleg hó fog hullani, ez azt jelenti, hogy sokkal előbb kezdődik a megpróbáltatás. Egy állandó táborhelyet kell találnunk.
A felhők miatt nem is sejtettem mennyi lehet az idő, bár most már jelentéktelen. Körülbelül húsz perc bambulás után felkeltettem a többieket. Ők legalább aludni tudtak, gondoltam fáradtan. A parton különös jelzőtűz égett. Narancssárga lángjai a körülötte elterülő erdőt fenyegette, bele-bele kapott a fák ágaiba. Ki az az eszement, aki ekkora tüzet gyújt? Meg kell tudnom, a kíváncsiság vonzott.
- Az mi?- Kérdezte Willow ásítva. Barna, göndör haja megzabolázhatatlanul meredt szanaszét
- Jelzőtűz. Meg kellene nézni... - Morfondírozott Nora, miközben felvette a szemüvegét. Végül úgy döntöttünk, hogy kievezünk.
Persze kicsivel odébb kötöttük ki a hajónkat, ha valami balul sülne el. Lábunk alatt a fű deres volt. Iszonyúan csúszott, egyszer kis híján kitörtem a bokám. A kusza ágak tengerében perceket vesztegeltünk, mert egyfolytában felakadtunk rájuk. Végül mégis elértük a kitűzött célt. Egy kisebb tábornak tűnt, a szakadt sátrat a szél folyamatosan tépázta, már nem nyújtott védelmet. Ki képes itt élni, már ha él még... A tábor túlsó feléből zaj hallatszott, az avar alatta is ropogott. Rejtekhely után kutattam, de a fák túl vékonyak voltak, hogy mögé lehessen állni. Bokornak pedig híre hamva sem volt. Egy velünk egyidős fiú lépett a tisztásra közben angolul szitkozódott, a lábán vágás éktelenkedett. Most szerezhette. Elkerekedett szemmel meredt ránk, amikor észrevette, hogy mi is itt ácsorgunk és halljuk. Elmotyogott valamit, amit talán bocsánatkérésnek nevezhetnénk, aztán a kezében lévő gallyakat a tűzre hajította. Enyhén mandulavágású szeme volt, a bőre pedig enyhén rézszínű. A vastag kabátot viselt, amiben leginkább egy hatalmas hústoronynak nézett ki. 180-190 centi közé saccoltam, a magam 167 centijéhez képest óriás volt.
-Kik vagytok? Honnan jöttök?- Érdekes akcentussal rendelkezett, ezért alig értettem őt. Gyorsan felfogta, hogy külföldiek vagyunk, így jobban artikulált.
- Szökevények- Úgy hiszem felesleges köntörfalazni, hiszem ő is messze a városoktól keresett menedéket- Európából érkeztünk ide tegnap késődélután.
- Értem. Én itt dolgoztam és éltem a rezervátum területén egészen a katasztrófáig. Egyébként Nadrel a nevem.
A szemöldököm az égbe szaladt a különös név hallatán.
- Fura, milyen eredetű?
- Hát... talán indián név, apám választotta, de sosem árulta el, hogy miért éppen ez- A talajra szegezte a tekintetét, kellemetlenül érintette a téma. Összenéztem Nora-ékkal, hangtalanul megvitattuk, hogy bízhatunk-e benne. Végül döntöttünk: megbízhatónak bizonyul.
Sok dolog kiderült Nadrel-ről, például kitűnően tájékozódott. A tűz köré telepedve kellemes meleg áradt szét a csontjaimban. A szemhéjam kezdett elnehezülni az álmatlan éjszaka most áll bosszút. Pedig éreztem magam fáradtnak, sőt inkább felpörögtem. Az agyam folyamatosan maximumon zakatolt, egyszerre több dölgon járt az eszem. Tervek, jövő, jelen, múlt, ha néhány szóban kellene összefoglalnom. A beszélgetések elmosódtak, ahogy becsuktam a szemem.
A fejem elnehezült, éreztem a szédülés jellegzetes tüneteit. Örülök, hogy nem állok, futott át az agyamon még az ájulás pillanata előtt. Ezt követően se kép, se hang. Bizonyos idő után zúgást hallottam, amikor kinyitottam a szemem a világ a feje tetején állva táncolt. Minden fekete-fehér volt. Vick aggódó arca volt legközelebb hozzám, de mindenki ott volt, csak nem tudtam kivenni az arcukat.
- Jobban vagy?- Vick felültetett, és egy kulacsot nyújtott. Bizonytalanul fogtam meg, de amint a jeges víz végigment a nyelőcsövemen, azonnal kitisztult a látásom is.
- Mi történt?- A hangom pocsék volt, erőtlenül és rekedten csengett.
- Elájultál, sokáig nem is akartál magadhoz térni. Kicsit megijedtünk.
- Keveset aludtam, szerintem ez az oka- Nem vártam meg a választ, visszafeküdtem a pokrócszerűségre, amit csak az imént vettem észre, és az álom jóleső zsibbadása körülölelt.