Teljes pusztulás

Végignéztük, ahogy a városokat felemésztik a lángok. A hatalmas gyárépületek megadva magukat dőltek sorra össze porfelhőket kavarva, persze némelyik eget rengető robbanással búcsúzott ettől a világtól. A sikolyok és kiáltások egy pillanatra sem maradtak abba, sokan a jeges vízben kerestek menedéket, de kijutni már nem jutottak, mellettünk holttestek százai úsztak el, megfestették a vizet is. Az egykoron gyönyörű parkok is egy szempillantás alatt megsemmisültek, ahogy haladtunk, a helyzet úgy rosszabbodott. A külvárosból semmi sem látszódott, néhány parázsló fa jelezte a helyüket. Mindegyik városban ez történt, mi pedig csak nézni tudtuk, segíteni azt nem. Metsző szél támadt, behatolt a kabát alá. A kezem kezdett lilulni. A többiek sem voltak jobb állapotban, próbáltunk összehúzódni, ezzel melegen tartani magunkat. Nem adjuk fel, fűtött a gondolat belülről. Remegő kézzel elővettem a telefonom, de a képernyője sötét volt, nem akart bekapcsolni. Ez se baj, jelentettem ki határozottan. A könyv és a térképek nálam vannak, így nem lehet gond. A kedvenc számom kezdtem dúdolni, aztán hangosan énekelni. Ritkán tettem így, de most helyesnek véltem, lehet soha többé senki sem fogja ezt ismerni, had hallják. A nyolcadik ismétlés után Vick is csatlakozott hozzám, aztán Willow, ő rögtönzött kamu angollal adta elő, mire észbe kaptam már mind ezt énekeltük.
A csónak a nyugalom szigetévé változott, de a körülöttünk elterülő káosz tovább pusztított. Szüntelenül kebelezte be emberek ezreit, minden róluk szóló emlékkel együtt.
Ki fog rájuk emlékezni, ha nem marad semmi és senki? Vajon mi lehet mamáékkal? Elhessegettem a borús képeket, nem szabad ilyesmikre gondolni, mert ezzel csak rontok a helyzeten.
Madarak gyülekeztek, a közeli erdőből szálltak fel. Biztonságos területet kerestek, akárcsak mi. Az ég lassan befeketedett, annyi madár lepte el. Felfigyeltek az úszó csónakra, a bátrabbak le ereszkedtek, úgy szemléltek meg minket, ha ezek a dögök ránk telepszenek tuti elsüllyedünk. Ezt nem hagyhatjuk. Az egyik evezőt a legbátrabb felé lendítettem, talált, egy loccsanás jelezte a teljes sikert. A kezünkbe kell vennünk az életünket, ezentúl senki nem véd meg. Ez azzal jár, ha valaki szökevénnyé lesz. A madarak idegesen verdestek, egymásra támadtak, így békén hagytak egyenlőre. Nem várjuk meg, hogy mi lesz a vége. Új erővel vágtunk neki a folytatásnak. Az adrenalin pezsgett bennem, még erősebbé tett, ezzel nem voltam egyedül. A rossz gondolatokat száműztem egy poros sarokba, az alapvető túlélőösztön irányított. Több mélyponton mentem túl, mit sem törődve lázasan tiltakozó izmaimmal. Napnyugtakor már csak kisebb faluk mellett mentünk el, ezek kihaltan kongtak. Kísértetvárosok. A távolban még jól kivehetőek voltak a nagyobb városok füstoszlopai. Az ég vérvörösen izzott, mintha ő is gyászolná az elhunyt lelkeket. A dalt egy pillanatra sem hagytam abba, attól féltem, hogy elfelejtem és semmivé foszlik. Ez maradt meg a régi életemből egyedül, jegyeztem meg szórakozottan. Hagytam, hogy az eddig féken tartott érzelmek eluralkodjanak felettem. Arcok villantak be, a szüleim, akik kevés időt töltöttek velem, a nagyszüleim, akik felneveltek, a dédim. Osztálytársak, barátok, ismerősök. Black, aki mindig megvigasztalt. Helyszínek, amik talán már nem léteznek. Ez a dal az ő emlékeiket juttatja majd eszembe, határoztam el. Ezzel reménykedek, hogy valahol, de élnek és rendben vannak.
A veszteség letaglózott, egyáltalán mim maradt? Ekkor valaki megérintette a vállam, Willow volt, mögötte Vick nézett rám, aki mellett Nora üldögélt. Ők is gyászoltak.
-Rendben leszünk, és ők is túl fogják élni- Törte meg a csendet Willow határozott hangja. Hittem neki.
Nagy levegőt vettem, az erdő ugyanolyan volt, mint a világvége előtt lehetett. Nincs minden elveszve, hiszen itt vannak nekem ők. Nem hagynának cserben sose. Ugyanolyan elszántság csillogott a szemükben, mint az enyémbe.
A folyó egy tóba folyt, de akkor nem is Torontóban szálltunk le, mindegy ezt már úgyse tudjuk meg. Ez viszont azt jelenteni, hogy fogalmunk sincs hol vagyunk. Lehet nem is reptéren landoltunk... már semmi sem biztos.  A lényeg: északra megyünk, ekkora tavak arra vannak. Minél messzebb, annál jobb. Besötétedett, így a folyó sodrására bíztuk magunkat, hamar álomba merültünk. Megbeszéltük, hogy felváltva őrködünk. Én voltam a második, ezért el sem aludtam. Fennmaradtam Vickkel, rengeteget csacsogtunk, de felmerültek komoly témák is, pedig azokat próbáltuk legjobban kerülni, viszont ezek is sorra kerülnek majd egyszer. Most már nem féltem annyira a jövőtől, kicsit kíváncsi lettem. Mennyi újdonság vár még?

Káosz

Nem tértem magamhoz még mindig, a tény, hogy meghalhattam volna ólomsúlyként nehezedett rám. Valaki, talán Willow vezetett tovább. A tömeg egy nagy elemként mozgott, a kijárat felé masíroztak. Minden rendezettség eltűnt, csak a káosz maradt. Tehetetlenek voltunk ismét, sodortak magával az emberek, más irányba így nem is mehetnénk. A város tényleg lángba borult, egy ép háza sem maradt. Az utcák megteltek kétségbeesett felnőttekkel  és gyerekekkel, ők sem értettek semmit az egészből. Néhány bátrabb kihasználta az alkalmat, betörték az üzletek ablakait, vitték azt, amit meg tudtak mozdítani. Egy csapat éppen rátámadt az egyik védtelen férfira, aki egy vizes palackot fogott a kezében. Sok kisgyerek sírt. Ki kell jutnunk innen, lázasan kutattam valamilyen menekülőút után. Felidéztem a térképet, miközben a törmelékek között manővereztünk. Hamu szállt alá és beborított mindent és mindenkit. Fekete hópelyheknek néztek ki, táncuk a levelekéhez hasonlított, ahogy a szellő bele-bele kapott. Sajnos a szellő égett hús szagot is hozott. Lövések dördültek, és a közelünkben megcsillant pár fegyver. A folyó tompa moraját hallottam meg innen. A vízen lenne a leggyorsabb haladni, kell egy csónak. A partot néhány utcányira találtuk meg, itt lényegesen kevesebben voltak, mint a főúton. Egyetlenegy csónak árválkodott az egyik cölöpnek kötözve, közel hozzánk. Kicsi, hagyományos csónak evezőkkel, de pont megfelel. Nagy nehezen beszálltunk, Vick maradt utoljára, aki egyenként beadogatta a holminkat, aztán őt is behúztuk. Nora eloldotta a kötelet. Az ár eleve sodort minket, de azért eveztünk is. Hideg vízcseppek csapódtak nekem, ez felkeltett a sokkból. Ezen a folyón végigevezve csak eljutunk egy nemzeti parkba nem?

Zuhanás

A repülő többi utasa még mélyen aludt, csak én és Nora voltunk ébren. Nemsokára mindenkit felkeltenek, már a leszálláshoz készülődtünk. Rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban, a légi kísérők idegesen mászkáltak, mint a fejüket vesztett csirkék, emiatt még gyanúsabb lett. Felálltam a székemről, mivel a kis lámpa még nem figyelmeztetett - hogy üljek le- és előre mentem. A pilótafülkéből veszekedés szűrődött ki, angolul beszéltek, de a lényeget azt felfogtam. A leszállásról vitatkoztak, aztán az egyik kiviharzott, így engem is majdnem felborított. Kikerekedett szemmel nézett rám. Sejtette, hogy hallottam az egészet. Enyhe akadozással megkérdeztem tőle:

-Mi fog történni?- Külön megjegyzés magamnak: ha már elkezdtél egy nyelvet tanulni azt rendesen tedd, mert ez a tudás semmit sem ér ilyenkor.

-Nemsokára valamit aktiválni fognak a világ összes országában, amitől minden elektronikus berendezés tönkremegy, tíz percünk maradt leereszkedni és végrehajtani a leszállást. Elsőnek egy megfelelő helyet kell keresni...- Hadarta, én meg csak néztem rá értetlenül, a mondattöredékeket rakosgattam össze, amit felfogtam. A pilóta tovább motyogott magában, én otthagytam őt.

Lehuppantam a helyemre, elkezdtem ébresztgetni a lányokat. Megengedtem magamnak egy pillantást kifelé az ablakon, gyorsan süllyedtünk le, de még a felhők felett jártunk. Elméletileg már Torontóban vagyunk, vagyis annak közelében. Halkan elmondtam nekik az újabb rossz hírt.

- Szóval ezért süllyedünk ilyen gyorsan- Tűnődött el Vick. Alig láthatóan bólintottam.

-Megpróbálják sértetlenül lejuttatni a gépet, ugye?-  Kérdezte Willow

- Gondolom...

Néma csend volt, de nem az a megnyugtató fajta, hanem az a nyomasztó, gyilkos csend. Az utasok hamarosan ébredezni kezdtek, és ők is hamar kiszúrták a sok furcsa dolgot. A digitális órára néztem, amit már egy ideje mereven bámultam, annyira, hogy az egész teljesen összemosódott. Kereken négy perce ülünk itt tétlenül, hiszen mit is tehetnénk? 

Nos nem így képzeltem el az utolsó perceimet. Az ablakból már tisztán kivehető az alattunk elterülő Torontó, rengeteg épület lángolt, ez volt az első dolog, ami feltűnt. Egy reptér leszállópályája is beúszott a látótérbe, ez biztató, mégse tartott sokáig a megkönnyebbülés, az óra elsötétült, elkéstünk. A repülőt egy széllökés taszította arrébb, mintha felrobbantottak volna valamit. A szél előtti villanás csupán néhány másodpercig tartott, mégsem felejtem el soha. éles sípolás ütötte meg a fülünket, ezzel együtt felhangzottak az első sikolyok. A fejünk felett lévő kis csapóajtók kinyíltak, az abból kihulló oxigénmaszk arcon csapott. Időm se volt gondolkodni, a gép a földbe csapódott. A csomagok kirepültek a tárolókból, pár embert fejbe talált, ők ájultan estek a földre. Körülbelül 300 métert csúsztunk még, aztán megállt. Ki kell jutnunk. Próbáltam kikapcsolni az övem, de a kezeim remegtek.Könnyek gyűltek a szemembe, csak jussak ki, nem akartam meghalni. Nem azért küzdöttem ennyit, hogy itt elpatkoljak. Sikerült kikapcsolni a csatot, gyorsan felugrottam, túl sietve, egy nagyobb táskában majdnem elvágódtam. A csomagok, jutott eszembe,miközben átbukdácsoltam néhányom, ott hevert közöttük a miénk is. A tömeg ijedten rohant a vészkijáratokhoz, kinyitották mindet. Hátulról füst szivárgott be az utastérbe. Felkapkodtam a csomagjainkat, egy híján az összeset megtaláltam.  Ez az roncs bármelyik pillanatban felrobbanhat... A francba!

-Siess!!- Kiabált rám Nora, már csak mi maradtunk odabent. Rohantam, ahogy csak tudtam. A csúszdától egészen a pánikoló emberekig futottunk. A robbanás váratlanul ért, ledöntött a lábamról. Égő repülődarabok estek le az égből. Egy-két méterre mögöttünk egy hatalmas roncsdarab fúródott a felszínbe, ha egy kicsit később jövünk ki az a roncs darabokra zúzott volna és most alatta hevernék. Ülő helyzetbe tornáztam magam, de egy tapodtat sem mozdultam. A robbanás miatt zúgott a fülem, így csak elmosódottan hallottam a hangokat. A könnyeim utat találtak és végigszántották az arcom, ami több karcolással gazdagodott. Meghalhattam volna, üvöltötte az elmém, de ezidáig fel se fogtam ennek a mondatnak a jelentését.

Vigyázz Kanada, jövünk!! II.

Az erdő csendes volt, túl csendes, egyetlenegy madár sem csicsergett, ami még így ősszel is szokatlan. Bizalmatlanul pásztáztam az út szélén húzódó rengeteget. A többiek is nyugtalanok lettek. Ez egy elég nagy kerülő és nemsokára naplemente, ebből lehet a legnagyobb baj. Sötétben nem hinném, hogy eligazodok errefelé. Az aszfaltnak vége szakadt, innentől az eső áztatta sáros földúton kell manőverezni. Közeledtünk a vadászház felé, de valami nem volt rendben ezzel sem... Lövések dördültek, ami következtében akaratlanul is eszembe jutott azé a szerencsétlen srácé. Bele se merek abba gondolni, hogy akár én is lehettem volna a helyében. A betegség nem válogat, mindenki egyaránt veszélyben van. A gondolatok kusza végeláthatatlan fonala nem hagyott nyugodni. A megérzésem riadót fújt, ezért lelassítottam, majd dermedten fürkésztem az út szélén lévő árkot, amit a víz vájt magának, ott a föld vöröses színű volt. A kis patak egy pocsolyába folyt, egy vértócsába. Nem kevés vér, több embernek, vagy állatnak meg kellett halnia, hogy ennyi összegyűljön. Azonban már nem fordulhattunk vissza, ráadásul újabb dördülések hangzottak el a hátunk mögül, maximum tíz perc és utolérnek. Óvatosan kikerültem a tócsát. Eszeveszett tempót kezdtem diktálni, többször megcsúsztam az ingatag talajon, rengeteg letört ágat kellett kikerülni. Szándékosan nagy ívben elkerültem a vadászházat, amerről egy nagy vérpatak csordogált. Közeledtünk az erdő végéhez, már látszódtak a forgalmas úton közlekedő autók, kezdtem megnyugodni, de a figyelmem nem hagytam lankadni. Ez a kis kaland biztosított arról, hogy nem bízhatunk semmit a véletlenre.  Ahogy kiértünk azonnal megálltam és elterveztem merre megyünk haza, mivel sárosak és csatakosak vagyunk, ezért jobb a kis utcákon menni. Ezt könnyen kiviteleztük, hamar biztonságban tudhattuk magunkat. Apa kocsija állt a kapu előtt, nem is mondta, hogy hazajön. Már a forró fürdőn ábrándoztam amikor apa idegesen kirontott a házból.
-Végre! Mégis merre jártál???- Szegezte nekem a kérdést, nem volt kedvem válaszolni, jeleztem neki, hogy ez most nem alkalmas.
A bicikliket a garázs mögé toltuk, nehogy valaki felfigyeljen rájuk. Kimerült voltam, és a migrén apró kis szörnyecskéje is elkezdett az idegeimen táncolni, mindig a legrosszabbkor talál rám, jegyeztem meg magamnak szárazon. Bevezényeltem mindenkit a házba. Elküldtem őket zuhanyozni, végül is én lennék a házigazda, milyen vicces egy ilyen helyzetben erre gondolni. A konyha felé vettem az irányt, vizet forraltam magamnak egy bögrében és előszedtem a kedvenc zöld teám dobozát, elkészítettem. A kavargó tea által kirajzolt alakzatokat találgattam, amikor apa mély hangja megszólalt a hátam mögül.
-Ma este van az utolsó esélyetek elmenni, utána reptérzárlatot rendelnek el a vírus miatt, a turistákat hazaszállítják,de mást nem engednek ki. Szereztem jegyeket, a gép este tizenegykor indul. Kilenckor elviszlek titeket és egészen a beszállásig elkísérlek.
-Te nem jössz?
-Nem lehet, rám itt van szükség. Hoztam néhány térképet, tartós élelmiszert, meg egy túlélőkönyvet.
Csodálkozva néztem rá, nem hittem volna, hogy ennyit fog segíteni, hálás voltam, nem is kicsit. Megöleltem őt, és egy köszönöm apát súgtam a fülébe. Mire a Vick-ék kész lettek, az óra a  negyed  kilencet is elütötte. Idegesen pakoltam össze a holmim, nem tudtam, mit vigyek. Azt tudtam, hogy Kanadában hideg van, az összes meleg cuccom belehajítottam az oldaltáskába. Nem vihetek sokat, ha futni kell akkor minél könnyebbnek kell  lennie. Közöltem velük az esti programot, amikor Willow is elkészült, ezt követően én sajátítottam ki a fürdőt. Megengedtem a kádat forró vízzel és nyakig merültem a habokban, lecsutakoltam a koszt a bőrömről, már amennyi lejött. Egy fokkal máris jobban éreztem magam. Nedves hajamat gyorsan megszárítottam, aztán rétegesen felöltöztem.
Pontban kilenckor magunk mögött hagytuk az előző életünk, szökevényekké váltunk. Hiányozni fog sok minden, kár, hogy csak most ébredek rá ezekre a dolgokra, amik boldoggá tettek és amit most elvesztek, talán örökre. Nem szóltam egy szót sem, próbáltam feldolgozni a tényt.
Apa tényleg zökkenőmentesen átjuttatott a becsekkoláson. Még egy óránk maradt a felszállásig. Beültünk egy kávézóba.
-Ha oda érünk mit fogunk csinálni?- Érdeklődött Vick.
-Északnak megyünk- Vágta rá Nora
-De ott lakatlan erdőségek és nemzeti parkok vannak- Csattant fel Willow- És sokkal hidegebb is van
- Pontosan emiatt fogunk arra menni, mivel nem lakják, így nem is tudnak elkapni- Válaszoltam rekedten.
- Mi lesz a vadállatokkal?-Erősködött Willow
- Szerintem az emberektől sokkal inkább tartanunk kell, mint az állatoktól- Mutattam rá a lényegre, ezzel le is zártam ezt a beszélgetést és semmimondó üres csacsogással töltöttük ki a maradék időt. Próbáltunk továbbra is észrevétlenek maradni. A kapu felé araszoltunk, eluralkodott rajtam a pánik, nem először repülök, mégis a szívem a torkomban dobogott. Azt vártam, hogy mikor kapnak el, de nem tették.
Tényleg sikerülhet, egyre közeledtünk a végső cél felé. A láz egyre jobban tombolt bennem, valamikor félúton ájult tudatlanságba süllyedtem. Párizsban térítettek észhez. Nem voltam teljesen magamnál, elég instabil állapot uralkodott felettem.
-Jól érzed magad?- Tette fel a kérdést Nora sokadszorra.
-Nem, úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban lángra kapok és hamuvá porladok.
Az átszállás kis csúszással, de végbement, ahogy leültem az ülésemre, szinte azonnal elnyomott az álom. Az rémálmom kusza és zavaros volt, üldöztek, két férfi. Sarokba szorítottak, én pedig látva a vesztem megálltam és feladtam, előttem egy szakadék tátongott. Nem kaptam levegőt, űzött vadként kutattam a kiutat, ami nem létezett. A fickók közeledtek, araszoltam hátrafelé, megcsúsztam az egyik kavicson, a mélybe zuhantam. Nem jött ki sikoly a számon, annyira megijedtem, amikor felriadtam. Ziháltam és patakokban folyt rólam a verejték. A jó hír az volt, hogy már sokkal jobban voltam. Bemondták, hogy nemsokára leszállunk Torontóban.
Szóval sikerült, vigyázz Kanada, megérkeztünk!

Elindulni mindig nehéz

Fél órával később már tervnek nevezhető jegyzetekkel volt tele a füzetem,így már nyugodt szívvel felhívhatom a többieket. Elsőnek Vick-et hívtam, kértem, hogy jöjjön át minél hamarabb, lehetőleg biciklivel. Nem nagyon akartam részletezni neki, mert az ráért, az idő pedig egyre fogyott. Nora jött, akit megkértem, hogy hívj fel Willow-ot és kérje tőle ugyanazt. A suli elé beszéltük meg a találkozót, még van fél órám mielőtt el kellene indulnom. Azt a tizenöt kilométert simán megteszem negyven perc alatt. Renata-t akartam legutoljára hívni, nem akartam neki hazudni, de nem lenne jó bajba keverni se. Apa már egy ideje elment, papáék késtek. Kiültem a teraszra, Black letelepedett mellém. Narancssárga szemeit kérőn rám szegezte, imádtam őt, iszonyúan tudott hozzám ragaszkodni, bárkire rátámadott volna, aki engem bántan akar. Hanyatt vágta magát, teljesítettem a kérését és megvakartam a hasát. Tárcsáztam Rena számát, három csörgés után felvette.
-Igen?-Szólt bele bizonytalanul.
-Én vagyok, van egy perced?
-Persze, kettő is.
-Elmegyek az országból, még a hétvégén- Jelentettem ki halkan
-Miért?-Ledöbbent, hallatszott a hangján.
-Azt nem mondhatom meg,sajnálom- Minél kevesebbet tud, annál jobb- Te nem akarsz velem tartani?
-Nem tehetem, jól tudod, a családom nem engedne el...Sok szerencsét, remélem nem döntesz rosszul.
-Köszi, igyekszem-Letettem.
-Te mit gondolsz?-Kérdeztem a lábamnál alvó Black-et, tudtam, nem fog válaszolni, de egy ideig bíztam benne, hogy megteszi. A hűvös szellő vihart ígért, néhány jeges cseppet már az arcomba vágott.
A sufniból előszedtem a biciklim, mamáék még mindig nem jöttek, ezért írtam nekik egy cetlit, bementem a dédimhez és mondtam neki is, hogy hova megyek. Elindultam, a város,ahova készültem elég messze van. Ráadásul az út se a legjobb minőségű. Mire kiértem a városhatárba szakadni kezdett az eső, remek morogtam magamban. Felkaptam a kék, rusnya esőkabátom, mentem tovább. Egy emelkedő következett, a teherautók majdnem letaszítottak az árokba, már ha ároknak nevezhetem azt a kis valamit.Egy gyönyörű erdő mellett haladtam.A fák félig csupaszok voltak, csak néhány sárga levél tartotta magát. Szaggatottan vettem a levegőt mire felértem, lefelé nem is tekertem. Ezután kb. egyenes útszakasz jött. Rengeteg esernyős ember megbámult, sietősen elhajtottam mellettük. Féltem, hogy valaki kiszúrja a lázam és elkap, ezért a kapucnival eltakartam az arcom. Sikerült átjutnom városon, ami inkább volt nagyobb falu. Már csak a pár kilométer és ott vagyok. Az éles kanyaroknál egy mentőautó száguldott el mellettem, egy pillanatra megállt az ütő bennem. Az utolsó másodpercben kanyarodtam vissza az útra. A maradék táv alatt kétszer akartak elütni a száguldó autósok. Enyhén sokkos állapotban keveredtem a suli elé, ahol már mindenki ott volt.
-Bocsánat, késtem- Szabadkoztam két levegővétel között.
-Mi jöttünk előbb, most merre?
-Vissza hozzám. Ha minden jól megy, holnap elutazhatunk. Hoztátok a holmitokat?
Bólintottak. Intettem nekik, hogy indulhatunk. A visszaút százszor rosszabb, ott végig emelkedőnek mentünk. A mellkasom szúrt, a lábamban minden izmom tiltakozott. Most hosszabbnak éreztem az utat is. Hirtelen megpillantottam egy fiút, aki céltalanul járkált az út közepén, valami nem volt rendben vele, ez távolról lerítt róla. Fékeztem, Willow majdnem belém rohant.
-Mi van?- Kiabálta előre Vick
-Ez nem lesz jó- Hátulról felharsant a sziréna, egy újabb mentő, ebből baj lesz.
A kocsi megállt, két férfi szállt ki.
-Mi a gond lányok?
-Az a fiú- Mutattam az agyatlan zombisrácra . Nem kellett több nekik, előhúzták a fegyvereiket és otthagytak minket. Le fogják lőni!! Ordította a megérzésem.
-Nehogy odanézzetek!-Parancsoltam Nora-ékra. Én túl későn kaptam el a tekintetem, láttam, amikor szétlőtték a fejét. Nem akartam arra menni.
-Gyertek, kerülünk egyet- Bevezettem őket az erdőbe, még hallottuk, ahogy a mentősök utánunk kiabálnak. Ez az ösvény, ami ugyan aszfaltozott volt, de kátyúk tarkították. Régen jártam erre, még az előző osztályommal táboroztunk errefelé az erdészházban. Körülbelül tudtam az utat, annyi a lényeg, hogy nem szabad letérni a kisebb ösvényekre. Még több probléma, de még nem olyan nagyok. Megoldhatók, legalábbis azt hiszem.

Vigyázz Kanada, jövünk!! I.

Az osztályfőnök természetesen a vírusról akart beszélni. Unottan bámultam ki az ablakon, figyeltem a színesedő levelek kavalkádját, ahogy a szél ide-oda dobálja őket.
Sok fa volt az iskola területén, a legnagyobb a belső udvarban terült el, csodálatos látvány, főleg ilyenkor. Sajnos ebből a teremből nem látni. Be kellett érnem ezekkel a tölgyekkel, kevésbé érdekesek igaz, de mégis megbabonázva figyeltem őket, mintha választ adhatnának megannyi kérdésemre. Kanada? Messze van, kevesen lakják, hideg van, ennyi jutott róla eszembe, így hirtelen. Biztos szép.
Az esély, hogy megcsodálhassam a saját szememmel igen csekély, hacsak nem kapok egy kis segítséget, de azt nem kérhetek.
Tompán hallottam a tanár monoton mély hangját, a szavakat nem tudtam kivenni, túl messze van a hangforrás gondoltam, vagy én kerültem túl messze a valóságtól. Inkább a második lehetőség a hihető.
-Örülnék, ha csatlakoznál az órához Emma- Kis híján felugrottam a székről. Az ofő a pad mellett állt, vádlón nézett rám.
-Elnézést- motyogtam. Visszakerültem a jelenbe, Nora hátrafordult hozzám, átható tekintettel végigkémlelt, mintha mindent kiolvashatna az arcomból, talán azt tette. Nem szólt semmit, visszafordult, kitépett egy lapot a füzetéből és írni kezdett. Az ofő folytatta beszédét, ami végtelennek tűnt. Visszasírtam az ének órát, annak legalább láttam a végét.
Nora egy lapot csúsztatott elém,amin az szerepelt: ,, Mi van veled??" Ráfirkantottam a lapra egy ,,semmi"-t, legalábbis az akart lenni, a kezem remegett a láztól, alig volt olvasható az írás. Meggondoltam magam, kihúztam az írásom és felé azt írtam: ,, Majd szünetben beszélünk erről" és átnyújtottam neki.
Halványan bólintott.
Ezután az előadásra próbáltam koncentrálni, több-kevesebb sikerrel. A megelőzésről volt szó, ez engem nem érdekelt, hiszen már beteg vagyok. A gyógymód egyszer sem került szóba, mivel nem is létezett, hitegethetik egy ideig a többséget,hogy van, de ők is rá fognak jönni arra, amit én már tudtam.
Nem kell sok és mindenhol kitör a káosz, az emberek egymást fogják gyilkolni az élelemért, vízért. Lelki szemeim előtt megjelent egy lángba borult város, ahol a káosz volt az úr, gyorsan kivertem a fejemből.
- Hétfőn egy kivizsgáláson estek át,ahogy a társaitok, valamint a tanárok is.
Ez nagy baj. Valamit sürgősen ki kell találni.Óvatosan elővettem a telefonom és sms-t küldtem apának, megkérdeztem hazajön-e ma, nem kísértettem a szerencsém, azonnal visszacsúsztattam a zsebembe a mobilt. Pont időben. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel,éreztem amikor válasz jött, de inkább megvártam a szünetet.
Már nem volt sok.
Csöngetés után kimenekültem a teremből, aminek az állott levegője szinte fojtogatott a végén, amikor biztos távolságba értem elolvastam az üzenetet, ami összesen egy szóból állt:,, Miért?"
Nem vesződtem az írással, egy csendes zugba húzódtam az udvaron és felhívtam őt.
-Hallo?- Szólt bele.
-Én vagyok, ráérsz? Csak egy perc.
-Mondd
-Az a lényeg, hogy ma gyere haza, mert valami fontosat kell megbeszélnünk, és nem telefontéma.
-Oké, akkor majd találkozunk
Letettem. Nora állt előttem.
-Azt mondtad, hogy szünetben....
-Tudom, tudom, bocsi, muszáj volt.
-Mesélj gyorsan
-Nos, nem a semmiért kérdeztem a kis lakottságú területekről- Nagy levegőt vettem- Megbetegedtem.
Elkerekedett szemmel bámult rám. Sejtettem, hogy ez lesz. A következő lépése meglepett.
-Veled megyek
-Tessék??- Nem hittem a fülemnek.
-Jól hallottad, én is akarok menni.
-Nem tudod mit beszélsz!- Neki nincs semmi baja, nem nyaralni megyek oda! Ez más!- Az se biztos, hogy eljutok oda, és nem csak rólam van szó, más is beteg lett az osztályban...
-Vick, tudom, lerí róla. Nekem Willow panaszkodott.
Willow sápadt arca villant be, hogy nem vettem észre? Akkor vele is konzultálnom kell. Nora olvasott a gondolataimban, vagy nagyon jól ismert.
-Már beszéltem vele, ő is jön.
-És mégis hogy jutunk oda?-Förmedtem rá végső kétségbeesésembe, nem ránthatok magammal senkit. Az életük az én kezembe lenne, ezt túl nagy tehernek éreztem. Éles fájdalom hasított a fejembe, akaratlanul odakaptam a kezem. Már csak ez hiányzott...
-Azt mondtad az apukád a reptéren dolgozik
-De még nem tudom képes-e átjuttatni minket a kivizsgáláson, ha járvány van, akkor mindenkit megvizsgálnak a becsekkolásnál, ez lebuktat.
-Megoldjuk- Felelte biztatóan.
-Ne legyél ennyire optimista. Elég egy apró hiba.
-Nem hibázunk- Makacskodott. Nem akartam erről veszekedni. Tovább vonszoltam magam az órára. Az utolsó három, az angol, az olasz és a nyelvtan teljesen kiesett. Végig a terven dolgoztam, buktatókat kerestem és az esélyeinket latolgattam. Hazafelé sem tudtam másra gondolni. Nagypapám nem jött értem, busszal mentem. A busz zsúfolt volt, nagy hangzavar. A fejem zúgott, bármelyik percben összeeshetek ha így folytatom. Bony aggódva figyelt. Őt már végképp nem akartam belekeverni. A buszmegállótól a házig gyalog mentem, ahol apa kocsija állt a kapuban.Mamáék viszont nem voltak otthon mivel a másik kocsi hiányzott a garázsból. Black, a német juhászom boldogan csaholva fogadott, játszani akart.
-Bocsi Black, most nem megy- Simogattam meg.
Apa a konyhában várt, ledobtam a táskám és egyből a tárgyra tértem. Egyikünk se volt valami nagy dumás, szerettük rövidre fogni a mondandónk.
-Hogy juthatnák el néhány barátnőmmel Kanadába?
- Átszállásos járattal- Nem is kérdezte, hogy mi a szándékom.
-Hőkamerát ki lehet játszani?
-Persze, egy bennfentes át tud vinni titeket.
-Hova megy a járat?
-Torontóba, most már elárulhatnád mi a terved.
-Beteg lettem, el akarok tűnni
-Azt jól teszed, vidd a barátaid, hétvégére szerezhetek jegyet,de Torontóban még sokan laknak, menjetek északabbra. Keressetek egy sűrűn erdős részt, egy nemzeti parkot.
A sok információ, hurrikánként kavargott a fejemben. Remény csillant, talán sikerülhet. Fel kell hívnom Vick-et, Nora-t, Willow-ot, talán Renata-val is beszélnem kellene.
Sokkal pozitívabban álltam neki a dolognak, a remény (talán egy kicsit a láz) fűtött belülről, adott egy löketet. Megnyitottam a internetet és a keresőben megjelenítettem Kanadát. Winnipeg egész szerencsés választás lehet, fogtam egy füzetet és elkezdtem jegyzetelni. Van remény hajtogattam közben.

Menekülés II.

Láthatatlannak maradni nem nehéz, nekem gyerekjáték. Az első óra alatt végig a lepergett vakolatot bámultam. Az iskola B épülete a második legöregebb volt, ez meg is látszott rajta,de én szerettem. A dohos szag megnyugtatott. Hátrapillantottam Vick-hez, aki leghátul foglalt helyet két barátnőjével. Arca sápadtabb volt, mint valaha.
Visszatértem a vakolat vizsgálásához, a minták táncoltak a szemem előtt, szóval ilyen ha az ember nagyon lázas.
Őszintén szólva nekem tetszett ez a félig eszméletlen állapot. De most hogyan tovább?? Talán apa segíthetne...vagy az is lehet ,hogy rögtön megölne minket. Lakatlan területekre kellene mennünk, de ilyen hol van egy ilyen pici országban? Külföld, egy jó nagy nemzeti park, na az megfelelő. Utána kell néznem. Majd szünetben megkérdezem Nora-t, neki elmondjam? Nem akarok senkit bajba keverni.
Az óramutató olyan lassan haladt, hogy a csiga is megirigyelné. Végre felhangzott a tompa csengő,ami mindenkinek ugyanazt jelentette, végre vége. Most az A épületben, a második emeleten lesz töri óra az osztályfőnökkel. Nekiindultam a hatalmas tömegben, többen nekem jöttek, egy kisebb gyerek majdnem fellökött. Renata keveredett mellém, mellette ültem majdnem minden órán. Sokszor mentett már ki kínos helyzetekből, és nagyon megbízható volt.
-Nem láttad Nora-t?- Nem voltam benne biztos, hogy hallotta ebben a nagy zajban, de nem csalódtam benne.
-Ott van elől. Miért?
-Kérdezni szeretnék tőle.
-Tanultál?-Váltott témát, amikor látta, nem fogom folytatni a mondandóm.
-Úgy ismersz, mint aki tanulna törire?- Vigyorodtam el
-Még történhetnek csodák...
-Ez igaz,de nem velem.
Sikerült feljutnunk a másodikra. Ez az épületszárny sokkal szebb volt. Az osztályfőnök a teremben várt ránk, ez fura, nyugtáztam és hozzáadtam a listához.
Levágódtam a székemre és előre hajoltam, ahol Nora ült.
-Beszélnünk kellene.
-Mondd - Nézett fel rám, igaz jóval magasabb volt nálam.
- Hol található a legnagyobb nemzeti park, ahol lehetőleg kevesen laknak.
- Ez nehéz kérdés,szerintem Kanadában, ott elég kicsi a népsűrűség, 3,2 fő esik egy négyzetkilométerre. Ott van egy pár nagy nemzeti park.
-Köszi az infót.
A tanár megköszörülte a torkát,jelezve, kezdeni szeretné már most a szünetben.
-Rendkívüli osztályfőnökink lesz.

Menekülés I.

Legelőször a hírekben hallottam az újfajta világjárványról, még csak négy napja ütötte fel a fejét és máris több ezer áldozatot szedett. A híradós nő nyomatékosan közölte,hogy aki megbetegszik, az menjen azonnal az elkülönített városrészbe.
Felpillantottam a nagypapámra, a reggelivel foglalatoskodott, de most ő is feszülten nézte a tv-t. Felsorolták a legfeltűnőbb tüneteit: igen magas láz, körülbelül 40 fok feletti. A következő stádiumban nem fog tudni összefüggően gondolkozni, a harmadikban vért hány. Maximum három nap alatt végez a klienssel. Akaratlanul megborzongtam.
Felnéztem az órára, mennem kellett, kinyomtam a tv-t, vállamra vettem a táskám.
-Elviszlek, nem szabad félvállról venni a vírust- Ez az a hangja volt, aminek nem lehetett ellentmondani.
-Rendben-Egyeztem bele, tudtam, hogy alulmaradnék a veszekedésben.
Fél óra múlva már a suli aulájában ácsorogtam. Elsétáltam az emeleten lévő szekrényemhez,ahol Vick, az egyik legjobb barátnőm várt, szeme alatt hatalmas fekete karikák díszelegtek, megint rosszul aludt.
-Jól vagy?- Kérdeztem amint mellé értem, bár én se voltam jobb bőrben,de nekem sikerült ezt lepleznem.
-Nem nagyon, furcsán érzem magam- Ásított egy nagyot. Barna szemei baljósan csillogtak. Lázas lenne?- Te sem nézel ki valami jól Emma.
-Hát nem vagyok a legjobb formámban az tuti. Hallottál arról az új betegségről?
-Még szép, még a csapon is ez a hír folyik...-A többit nem hallottam, zúgott a fülem,egyre rosszabbul éreztem magam, a folyosó forgott körülöttem.- Nehogy elájulj!
-Nem fogok-Vettem egy nagy levegőt, a mai napot még ki kell bírnom,hiszen már péntek van! Nem akarom, hogy bárkinek is feltűnjön a betegségem.
-El kell mondanom valamit...- Kezdte- Azt hiszem elkaptam azt az új járványt.
-Csendesebben!- Vonszoltam még távolabb a boldogan csevegő diákoktól- Nem szabad szólni senkinek. Apa telefonon beszélt valakivel, azt mondta, hogy akin észreveszik, hogy beteg, azt megölik. Ma reggel tudatosult bennem az egész. Amúgy szerintem én is elkaptam.
-Most mi lesz?
-Hétvégén gyere át hozzám, majd akkor kitalálunk egy tervet, addig is pedig legyünk láthatatlanok.

Kezdet

Sziasztok!
Ezennel elkezdem az első blogomat, melyben az egyik álmom történetét fogom leírni.
Még eléggé kezdő vagyok, szóval várom észrevételeiteket, tanácsaitokat.

A történet főszereplői Emma és az ő barátnője Victoria ,akik egy újfajta kórság áldozataivá válnak. Kénytelenek menekülni az emberek elől, mert az orvosok eszetlen gyilkolásba kezdenek. A fél emberiség meghal egy hét leforgása alatt, a másik fele pedig egymást kezdi gyilkolni,beleőrülve a félelembe. A két főhősnőre rengeteg kaland és megpróbáltatás vár.

Remélem tetszeni fog! ^^